Az előző rész tartalmából...
Ezt írtuk Diana Krall 2013-as veszprémi koncertjéről
Élesebb kontraszttal talán nem is kezdődhetett volna a 2022-es VeszprémFest: még emlékszem rá, mit művelt 2016-ban a kölcsönkapott zongorával Jamie Cullum – a brit zenész kedd este várhatóan újra megőrjíti majd közönségét. Hétfőn azonban még Diana Krallé volt a színpad, aki finom mozdulatokkal szólaltatta meg a hangszert, néha éppen csak leheletnyi nyomást helyezett ujjbegyeivel a billentyűkre.
Zenészeknek ritkán adódik lehetőségük arra, hogy megmutassák, mennyire értenek a csendhez, hogyan tudnak halkan játszani, úgy, hogy a hangosítás ellenére is bekapcsolódhassanak ötödik szólamként a Séd-völgy kabócái. Krall repertoárja és stílusa egyébként is jól működik, amikor halkabban, bensőségesebben szól, nem akarja kitölteni a teret, helyet hagy a párbeszédnek.
Zenésztársai is kellő lehetőséget kaptak arra, hogy megcsillogtassák tehetségüket, Karriem Riggins a dobokkal, Robert Hurst a bőgővel, Anthony Wilson a gitárral mutatott be virtuóz szólókat, Krall nem akarta uralni a színpadot. Végtére is a jazz olyan, mint egy jó beszélgetés, spontán, mindenkit hagyunk szóhoz jutni, nem elnyomni akarjuk a másikat, hanem továbbfűzni a gondolatait. A négy zenész összeszokott csapatként tette a dolgát – ebből a párbeszédből éppen csak minket, a közönséget hagytak ki.
Krall az éppen szólózó zenésztársainak nevein kívül mást nem nagyon mondott, egyszer – mintha csak akkor vette volna észre, hogy pár ezer ember nézi – megköszönte a jelenlétünket, és biztosított róla, hogy a színpadon is érzi a szeretetünket, noha ennek ezen a kiszóláson kívül más jelét nem adta. Nem sztorizgatott, nem kereste a szemkontaktust a közönséggel, nem akart bevonni a világába, ő csak előadott. Szomorú, mert a zenéje kifejezetten alkalmas lehetett volna arra, hogy intim élményt teremtsen – ahogy a hasonlóan halk, melankolikus dalaival Katie Melua is képes volt erre veszprémi fellépésein –, Krall azonban jobbára tudomást sem vett rólunk. Magunkra maradtunk, mintha egy koncertfelvételt néznénk egy kertmoziban, és a végén azzal az érzéssel kellett felállnom a székemből, hogy történt valami nagyon érdekes, itt, tőlem egy karnyújtásnyira, de én mégsem lehettem részese.
