Az Európa Kulturális Fővárosa egyik kezdetektől megfogalmazott célja, hogy Veszprém minden szintjére elhozza részben hagyományokra és helyi értékekre épülő, részben pedig egy teljesen new wave-vonalat képviselő kultúrát. Ez sokkal több sikerrel járt eddig, mint kudarccal, de a nagy számok törvénye alapján könnyű kiemelni olyat, ami előtt a többség értetlenül áll, és érdemes lehet visszatekinteti rá, tanulságos esetként.
Az egyik ilyen volt 2019-ben a - szép gondolatokba csomagolt - Design Hét Veszprém keretein belül létrejött kiállítás a Haszkovó-lakótelepen: ,,Az arc, a medence, a két torony és egy rom kiállítás” címen. A programot az alábbi sorokkal vezették be: ,,A lakótelepek a világon mindenhol mostohák. A Haszkovó is az. Történetük egybeforrott az élhetetlenséggel, szürkeséggel, lélektelenséggel. Lehet szürke és élhetetlen valami, ami húszezer ember otthona?” Elsőre olvasva kissé sokkoló. Lélektelen jelzővel illetni egy helyet, ami húszezer ember otthona, nagyon magas lóra vall, még akkor is, ha sztereotípiaként utalnak rá. Sokan élünk, éltünk lakótelepen, de soha nem gondolnánk, hogy mostoha, és sok barátunk, ismerősünk nőtt fel a Haszkovón, de mindegyik valamilyen édes-nosztalgikus hangulattal gondol vissza rá – és ezt csak az érti és érzi, aki már kapott belőle ízelítőt. Nem arra célzunk, hogy egyenértékű az óvárossal, vagy bármilyen kertvárosi résszel, de nem is kell összehasonlítani őket, ahogy a német GDP-t sem a magyarral. Lehet, de körülbelül a kettő ugyanannyira reális.
2019 októberében mutatták be a szobrokat
,,A Design Hét Veszprém apropóján létrejövő kiállítás célja, hogy öt óriási és játékos bútor segítségével megpróbálja kiegészíteni a modern lakótelepek építészeti hiányosságait és bizonyítani, hogy a Haszkovó is ugyanolyan városnegyed, mint akár Veszprém belvárosa(...)”. Szóval ezeket így valaki leírta, és őszintén is gondolta, de szavak sem kellenek hozzá, hogy mennyire sikerült eltalálni a célközönséget, meg a helyszínt, vagy úgy egyáltalán a tematikát, ha beszúrunk hozzá pár tanulságos fényképet a létrejött installációkról. A „Vicc, amit senki se ért” cím talán többet mondana a kezdeményezésről.
Valószínűleg annak a helyi férfinak is, aki a bő három évvel ezelőtt a szobrok hivatalos bemutatójába éppen belefutott lakótelepi sétája közben, pont akkor, amikor az egyik projektmenedzser a „Medence” című alkotásnál ecsetelte, hogy a művész milyen formában próbált reflektálni a világ mediterránabb térségeiben egyre aggasztóbb módon megjelenő vízhiányra. „Kisfiam, aztán tudod-e, hogy hol ered a Séd? Nem? Na, akkor ne dumálj itt a globális vízhiányról, ha ezt sem tudod Veszprémben!” – hangzott el akkor ez a kevésbé szofisztikált vélemény, ami tény és való, hogy nem illendő egy amúgy pozitív céllal létrejött attrakció bemutatásakor, ugyanakkor akár sikerként is el lehet könyvelni, hiszen egy művészeti produktum akkor éri el célját, ha érzelmeket vált ki a közönségből. Csakhogy az akkori projektben ezzel nem igazán kalkuláltak, talán naivságból.
A "Medence" nevű alkotás
,,..éppen csak nem jöttek létre azok az elemei a lakótelepnek , amikre szívesen emlékszünk, olyanok mint a „Zsuzsi szobor” az „Óra” vagy a „Tűztorony” – állt a kiállítás további leírásában.
A Haszkovó tűztornya a „rom” szobor esetleg, vagy a tátott szájú, babarózsaszín ,,arc”? Emlékezni emlékszünk rá az biztos, de hogy szívesen-e azt tényleg rábíznánk az ott élőkre. Természetesen lehet azt mondani, hogy valaki nem műértő, de valahogy a tálalást nehezen veszi be a gyomor.
Persze lehet játszótér egy magaskultúrát képviselő művésznek a lakótelep, végülis ártani nem fog vele, amíg hungarocellből kifaragott szobrokat helyeznek csak el, amik ráadásul nem is tűzállóak, ahogy azt két tinédzser bebizonyította, amikor a Kálvin parkban máig megmagyarázhatatlan okból felgyújtották az egyiket. Viszont, ha a művész abból a célból áll neki tervei kidolgozásának, hogy színes alkotásával egy lakóközösség – nevezetesen 20 ezer ember – életébe vigyen vidámságot, kreativitást, nem ártana előtte terepszemlét tartani, mert hiába szürkék és egyhangúak a lakótelepi panelek, akik ott élnek, azoknak ugyanúgy van véleménye. Ráadásul, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ezt kendőzetlenül képesek közölni is szemtől szembe.
Amiatt, hogy az említett szobrok remélt karrierje nem tudott kiteljesedni a Haszkovón, egyáltalán nem az itt élőket kell hibáztatni. Csupán nem tanácsos eljátszani egy párizsi művésznegyed kiállítótermének atmoszféráját a lakótelepen.
Mielőtt azonban pálcát törnénk az alkotók felett, érdemes azt is kiemelni, hogy ugyanez a csapat egy évvel korábban a régi zeneiskolában megalkotta a 12 fal elnevezésű projektjét, ami tökéletesen illett abba a koncepcióba és nem érdemtelenül szerették a helyiek is.
Pár évvel a haszkovói szobrok után, szintén EKF támogatással Ozsváth Gergő (Mentha) óriás mural-festményekkel színezte ki két lakótelepi utca hangulatát is. Persze abban az esetben is megszólalt az ellenvélemény, de ezzel nincs is semmi gond. Azok is művészeti alkotások, tehát az alkotó inkább akkor lehetne kétségbeesve, ha nem váltottak volna ki érzelmeket az emberekből. Viszont ezeknél nem próbált meg senki mögöttes tartalmat belemagyarázni az alkotásokba. Egyértelmű, sallang nélküli képek, amiket olyan egyszerű megérteni, mint egy panelházban a lift nyomógombjait.
Aztán említhetnénk szintén a Haszkovóra kitalált és szintén az EKF támogatásával megvalósuló közösségi eseményeket is, gyermekprogramokkal, artistákkal, tűzzsonglőrökkel és koncertekkel. Abszolút pozitív fogadtatásuk volt.
Ahogy a most épülő futópályának is, ahol leginkább a munkavégzés ütemezését érte bírálat az itt élőktől, nem pedig a tényét, hogy megvalósul egy ilyen fejlesztés.
Utóbbiak mögött az a közösségi tervezés áll, amit szintén az EKF indított el és hosszú hónapok alatt kérdőíveztek, fórumoztak a „telepen” hogy megismerjék a helyiek igényeit, amit aztán a program által kínált lehetőségekkel összhangba lehetett hozni.
Pár évnek el kellett telnie, de úgy látszik, mára révbe ért a lakótelepen is az EKF.
Ami pedig az ominózus szobrokat illeti, néhányuk még fellelhető Veszprémben, igaz kevésbé méltó körülmények között, bár, ha kiraknánk a műterem táblát, talán még ezt is belefér a posztmodern kategóriába: „amikor a lakótelep kivetette magából a magas kultúrát”.
