Nem emlékszem, mikor bosszankodtam utoljára ennyit kézilabda-mérkőzésen, mint a horvát, dán, norvég közös rendezésű világbajnokság középdöntőjében csütörtökön Varasdon lejátszott Magyarország-Ausztria összecsapás alatt. Meccs előtt egyszerű volt a képlet: amelyik csapat győz, óriási lépést tesz a továbbjutás, a legjobb nyolc közé kerülés érdekében. Ugyan mindig csak az éppen következő akadályra érdemes koncentrálni, ám egy tornán óhatatlanul is előre néz az ember – legyen az játékos, edző, vezető vagy újságíró, nem is beszélve a szurkolókról. Márpedig a nálunk még egyszerűbb volt a matek: ha megverjük az osztrákokat, akkor a középdöntő utolsó fordulójában a minden továbbjutási esélyét elvesztett – és ezért valószínűleg már nem túl motivált – Katart kell legyőznünk a negyeddöntőbe kerüléshez.
A győztes magyar válogatott a férfi kézilabda-világbajnokság középdöntőjében, a II. csoport második fordulójában játszott Magyarország–Ausztria mérkőzés után Varasdon, a Varazdin Arenában 2025. január 23-án. Magyarország 29-26-ra győzött. MTI/Illyés Tibor
Az egymás elleni találkozó előtt egyforma mérleggel rendelkezett a két gárda. Akárcsak mi, az osztrákok is ikszeltek a Kiril Lazarov vezetésével remekül küzdő észak-macedónokkal, a végső győzelemre is esélyes franciáktól pedig sima vereséget könyvelhettünk el – mi hét, ők nyolc gólos különbséggel. Egymás korábbi eredményeit összehasonlítva megállapíthattuk, hogy az egy évvel ezelőtt Németországban megrendezett Európa-bajnokságon mi történetünk legjobb helyezését elérve az ötödik helyen végeztünk, míg a „sógorok” nyolcadikként zártak, igaz, ott a középdöntőben egy góllal, 30-29-re legyőzték a mieinket. Ám nyáron a párizsi olimpián Magyarország ugyan a várakozás alatt szerepelve csak tizedik lett, de Ausztria ki sem jutott az ötkarikás játékokra. Szóval, csütörtökön este úgy érezhettük, mifelénk billen a mérleg nyelve.
Minden világversenyen, amikor kétnaponként pályára kell lépni, ritka kivételektől eltekintve a legjobbak sem tudnak folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, s bizony a hullámhegyek mellett jönnek a hullámvölgyek is. Azt gondoltuk, hogy a franciák elleni – főleg első félidei – csapnivaló teljesítményünkkel ezt kipipáltuk. Ám döbbenten tapasztalhattuk, hogy a jóval szerényebb képességű osztrákok ellen sorsdöntő ütközet első harminc percében sikerült azt is alulmúlni. Ahogy mondják: játékosaink több labdát „adtak el”, mint az Adidas... Szerencsére a védekezés – elsősorban Ligetvári Patrik, Sipos Adrián, valamint a mérkőzés legjobbjának megválasztott Palasics Kristóf teljesítményének köszönhetően – rendben volt, így az ellenfél nem tudott úgy elhúzni, hogy lélekben is feladjuk a meccset. Mert ha a lélek megadja magát, akkor bizony a test is hamar engedelmeskedik...
Szünet után egy összeszedettebb, jóval kevesebb ki nem kényszerített hibát vétő magyar válogatottat láthattunk a pályán, és ekkor már nem volt kérdés, hogy melyik csapat gyarapítja pontjai számát kettővel. Hogy közben a varasdi lelátón végig hangosan szurkoló mintegy ezer, a televízió képernyője előtt pedig a körmeit tövig rágó több százezer magyar lábon kihordott egy infarktust, arra most borítsunk fátylat, és nézzünk előre. Szombaton következik a Katar elleni utolsó középdöntős csoportmérkőzés, melyen jogos elvárás az újabb két pont begyűjtése. És ha ez sikerül, akkor Chema Rodríguez és együttese teljesíti a minimális célt, a világ legjobb nyolc csapata közé jutást. Csak egy kérés a magyar fiúkhoz: ha lehet, ezúttal ne úgy bizonyítsák kiválóságukat, hogy rossz játékkal is tudnak győzni...
