Ennek az ellentéte is gyakori jelenség. Nemrég a közösségi média felületén láttam egy tanulságos videót, egy félreérthetetlen jelenetet. Egy külföldi férfi megszólítja a magyar társaságot, kissé rámenősen, már-már erőszakosan beszél hozzájuk, egyértelműen olyan nyelven, amin a magyarok nem beszélnek. Egyszóval nem értik egymást, a férfi mégis megy utánuk, beszél és beszél.
Miután a magyarok hangosan diskuráltak egymás között, az „idegen” meghallotta, hogy magyarul beszélnek, és mindenki meglepetésére a férfi is megszólalt magyarul. Erre a csapat tagjai hirtelen hangulatot váltva, már-már könnybe lábadt szemmel fordultak a férfi felé. Kiderült, hogy értik egymást, rögtön jött a közös nevezők összeszedése, a Balaton, a gulyás, a felmenők, a nagymamák történetei.
Azon tűnődtem a jelenetet látva, hogy vajon mi volt a csapatnál ez a dramaturgiai fordulat, ez a hirtelen kedvesség. Valószínűleg a közös világ, az egy otthon érzése, az összetartozás. És egyet is értek azzal, hogy megható a világ bármely pontján olyan emberekkel összefutni, akikkel egy az otthonunk, számomra legalábbis mindig boldogság; engem soha nem irritál magyarokkal találkozni külföldön, hanem öröm és egyfajta kedves összekacsintás.
A kérdésem csupán az, hogy ameddig nem derült ki a közös pont, addig vajon miért kellett úgy kommunikálni az idegennel, mintha nem is ember lett volna? Csupán más nyelvet beszélt.
Miért nem beszélhetünk egymással nyelvtől függetlenül is szépen? És nem arra gondolok, hogy a csapat nyaralását tegye tönkre valaki azzal, hogy le se száll róluk, de például kedvesen is lehet jelezni, hogy nem igénylik a társaságát.
Biztos csak akkor érthetjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk?
Biztosan csupán a közös nyelv lehet közös nevező?
Biztos nem lehet a szavakon túl is egy a világunk?
