Elképesztő mezőnyt sikerült összehozniuk a szervezőknek, a tokiói világbajnokság előtt néhány héttel Magyarországon versenyeznek a legnagyobb sztárok. A látogatás jó néhány kérdést felvetetett bennem, azok után, hogy természetesen az elsők között voltam, aki jegyet váltott az eseményre.
Úgy írok tehát a Nagydíjról, hogy még meg sem történt. Az idei szezon Gyémánt Ligáit a tévéből nézve is olyan mértékben sikerült átélnem, hogy őszintén kíváncsi lettem, mi zajlik majd élőben a stadionban. Milyen hangulat, milyen rezgések fogadnak majd, és mennyire lehet megérezni a sportolók atmoszféráját? Maradjunk a svéd rúdugrónál, Duplantisnál, aki az elmúlt években azt „játssza”, hogy a verseny utolsó részében, amikor már minden versenyző levetette a szögescipőt – mert amit kellett, már lefutotta, megugrotta, megdobta, vagy esetleg kiesett –, ő akkor még bőven a pályán van, kéri a közönséget a tapsra, hogy a saját maga világcsúcsát megdöntse. Amikor egy-egy verseny előtt megkérdezik tőle, vajon megkísérli-e majd a bűvös számot, csupán annyit szokott mondani: „Why not?”
A magyar kommentátorok az elmúlt Gyémánt Ligákon többször is kifejezték, hogy nem annyira nagy probléma, hogy az adott állomáson nem sikerült Duplantisnak a világcsúcs, hátha majd Budapesten sikerül… Én úgy vélem, ne legyünk telhetetlenek: ha eljön a pillanat, örüljünk együtt, ha nem lesz világcsúcs, akkor is örüljünk! Mert testközelből láthatunk versenyezni világklasszisokat, nemcsak külföldieket, de magyarokat is!
Fotó: AP/David J. Phillip
Azon tűnődtem, mostmár valóban sok ilyen jellegű verseny után, hogy miként nem szakad össze attól a nyomástól, ami ránehezedik. Az egész világ – legalábbis a sportszurkolók – figyelik, nemcsak a tévéből, de a helyszínen is, hiszen ahogy írtam, általában már mindenki végzett, amikor őrá szegeződik a fókusz, és többezren tapsolnak neki.
Mi lehet a titok? Miért bírja valaki az ilyen jellegű nyomást, és miért nem bírja más? Amikor ezen gondolkodom, sokszor csak arra jutok, nincs is titok, vagyis a titok maga Duplantis, akit most élőben is figyelhetnek a magyarok, és ha nem is látjuk meg a titok nyitját, közösen szurkolhatunk neki.
És még sokaknak. Olyan élsportolóknak, akiknek a testük egy finomhangolt laboratórium, ahol az idegrendszer, az izmok és az energiarendszerek sebészi pontossággal működnek együtt. Ez nem csak a genetikai adottságok eredménye – bár az is adhat előnyt –, hanem az a fajta következetes munka eredménye, amely során újra és újra átlépik a saját fiziológiai és pszichológiai határaikat. Képesek olyan állapotba kerülni, ahol a test és az elme kommunikációja teljesen zavartalan, és minden mozdulat egy tökéletesen időzített döntés eredménye. Nincsen tehát titokkeresés, mert erre valaki vagy képes, vagy nem. Csodáljuk azt, aki igen, és törekedjünk a magunk módján tanulni tőlük!
