Hogyan lettél a gasztropszichológia szakértője?
Ráleltem Chicagóban egy magyar származású pszichológusra, nevezetesen Szathmáry Lajosra, aki a nyolcvanas években az Egyesült Államok szakácsfejedelme volt. Éveken át tanította az amerikaiakat főzni, a köztévén keresztül. Írtam neki egy levelet, hogy nagyon érdekel, amivel foglalkozik, így meghívott magához, a 44 ezer kötetes gasztronómia könyvtárába.
Pontosan mivel foglalkozik egy gasztropszichológus?
Az evésnek nemcsak élettani okai vannak, a kalórián túl fontos érzelmi értéke is van. A második világháború óta szokatlan kegyelmi időszakot élünk, tömegek élnek tartós bőségben, az éhínségek elkerülnek. Itt kérek elnézést azoktól, akik ma is éheznek…. Viszont a háború óta már le lehet élni egy életet úgy, hogy az ember nem ismeri a mardosó élettani éhezést. A fogyasztói társadalom egyik legáltalánosabb tünete a túlevés. Az élettani igényen túl, az összes falatot a lelkünk eszi.
A túlevés hova vezet?
A magyarok 65%-a túlsúlyos.
Említetted a második világháborút: a túlevés egyik oka lehet-e az, hogy a társadalom megszokta az éhezést, most viszont bőség van?
A civilizáció-történet visszatérő tapasztalata, hogy időnként nincs mit enni. Tehát mindent meg kell enni, amikor van mit. Adminisztrátorokkal végeztek egy kísérletet az Egyesült Államokban. Két héten keresztül mindennap harminc darab süteményt kaptak a dolgozók. Az első héten az asztalára tették, karnyújtásnyira. Átlagosan napi kilenc süti fogyott el, majd a következő héten már az asztaluk mögé helyezték el az édességet. Ezzel ugye nem volt a szemük előtt, és erőfeszítést is kellett tenni, hogy elérjék. Így már csak napi öt sütemény fogyott. A különbség napi négy sütemény, ami 125 kilokalóriát rejt.
Ha csak mindennap 100 kilokalória jutifalatot engedélyezünk, akkor két karácsony között 5-6 kiló plusz fog felszaladni.
A túlsúlyt tehát nem a karácsonyi nagyevés okozza, hanem a mindennapi, alattomos kis jutalomfalatok következménye. És akkor jönnek a csodadiéták, amelyek azt ígérik, hogy péntekre lefogyhatunk. Sajnos a diéta alatt leadott kilók legtöbbször kamatostól jönnek vissza. A fogyókúrák mindössze 5%-a sikeres hosszútávon. A diéták 95%-a jojózás, s visszahízás egy-két éven belül.
Most biztosan sokan összeráncolták a szemöldöküket, köztük én is…
Nem véletlen. Megesett, hogy behívtak az RTL reggeli műsorába, és amikor az ilyen-olyan diéták áttörő sikeréről beszéltek, kértem őket, hogy egy év múlva térjük vissza rá. Többet nem hívtak.
A túlevés veszélye „csak” az elhízás? Tehát aki vékony, neki jár a jutalomfalat?
Bár nem vagyok dietetikus, nagyon nem mindegy, hogy mit eszünk. Nemcsak a túlsúly tekintetében járunk Európa élén, hanem más, a helytelen táplálkozásból eredő betegségek terén is. Ilyen a szív-érrendszeri megbetegedés, ami vezető halálok hazánkban. Kopp Mária orvos-pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének néhai igazgató professzora, hosszú évtizedeken át követett embereket, milyen betegségek jelennek meg 10-20-30 év múlva, és miben halnak meg. A szív-érrendszeri problémák hátterében a mozgásszegény életmód, a dohányzás, a koleszterin-gazdag ételek mind fontos kiváltó okok. Azonban feltárt egy független tényezőt is, és ez nem más, mint a hosztilitás, azaz az ellenségeskedés. Ebben egyre „jobbak” vagyunk mi magyarok! Tessék csak a Facebookon körbenézni!
Ez kimutatható?
Hogyne! A szívinfarktusnak bizonyíthatóan lelki okai is vannak, azaz pszichoszomatikus betegségről beszélünk. Nyugaton a versengés a fő ok. Mindent jól kell csinálni, nem szabad hibázni, mindenben tökéletesnek kell lenni. Ez a személyes működésmód a szimpatikus idegrendszert túlaktivizálja. Ennek következtében a vérnyomás, a pulzus és a vércukorszint is emelkedik. Összességében a szív-érrendszer túlterhelődik.
Nálunk magyaroknál is hasonló történik, csak nálunk nem a versengés, hanem az a meggyőződés növeli a szimpatikus idegrendszeri aktivitást, hogy a világ ellenséges. Bántani akar. Ebben az állapotban a természetes reakció a küzdelemre való élettani felkészülés. „Üss vagy fuss!” Ha valaki egyfolytában ebben él, az túlterheli a szív-érrendszerét.
Amikor a szavannán megjelent a ragadozó, a konkurencia, az ellenség, akkor ténylegesen harcolni kellett. Ez távol áll a modern embertől, mi nem harcolunk, inkább rágyújtunk…. Tehát visszatérve hazánk helyzetére, pártoldaltól függetlenül kijelenthető, a helyzetünk tragikus és ellenséges. Pszichikus szempontból rosszabbat nem is tehetnénk magunkkal.
Térjünk vissza az evésre: van, aki ösztönösen jól eszik? Egyáltalán tudjuk, hogyan kell jól enni?
Nem. Evolúciós örökségünk, hogy szeretjük az édes és a sós ízeket, valamint a kalóriadús ételeket. Ha jobban belegondolunk, a gyorséttermeknek éppen ez az ízképlete, mert öröklötten ezeket szeretjük, és ezeket fogyasztjuk túl. A szavannai közegben megállapodott génjeink nem sokat változtak, mondhatni szavannai majmok vagyunk örökségünket tekintve. Ott az édes, jóminőségű gyümölcs megtalálása életbevágó volt. A szavannán izzadó majom számára túlélés értékű volt a sópótlás és a sós ízek kedvelése. Mivel a vadászat ritkábban sikerült, mint ahányszor éhesek voltak, a kalóriadús ételekhez vonzódni életmentő volt. Habár a körülményeink mára jelentősen változtak, az örökségünk maradt a régi.
Viszont, ha ilyen erősen kódolva van bennünk mindez, akkor hogyan tudunk ebből mégis „kigyógyulni”?
Van remény! A Homo erectusnak nevezett ősünk rendkívül sikeres faj volt, kijött Afrikából, hogy Európát éppúgy meghódítsa, mint Ázsiát. A Samu néven ismert vértesszőlősi lelet egy késői Homo erectus csontmaradvány. Egy több kontinensen elterjedt fajnak más-más közegekben kellett megtalálni az ehető – és nem mérgező – ételt. Az elődünk egy gourmet volt, egy valódi ínyenc, aki nyitott az ízekre. Megkedvelte azokat az ízeket, amik kedvező állapottal társultak. Például, ha egy tartós, masszív éhezést követően eszünk valamit, ami csökkenti az extrém éhségérzetet, nagyobb eséllyel kedveljük meg. Egy orosz fogságból szabadult hazánkfia mesélte, hogy a fogságban éheztek, nem jutottak fehérjéhez. Így rákapott a házatlan csigára, tavaszi friss füvel. Úgy megszerette, hogy azóta is előfordul, hogy ilyesmit eszik. Képzeljük csak el, micsoda helyzet!
Ez fordítva is működik? A rossz élmény örök életre megutáltatja velünk az ételt?
Abszolút igaz a fordítottjára is! Ízundor tanulásnak nevezik, amikor az étkezést követően emésztőszervi rosszullét (hányás, hasfájás hasmenés) jelentkezik. Túlélési értéke van, ha az idegrendszer összekapcsolja az ízt és a rosszullétet. Később már az étel szaga is undort vált ki, így elkerülhető az újabb mérgezés.
Az alkohol fogyasztása után is elő-előfordulnak emésztőszervi rosszullétek, többségünk mégsem mond le róla. Miért?
Én éppenséggel már tizenhatévesen lezártam az alkoholista karrierem. Apukám belgyógyász volt, én pedig rátaláltam otthon az orvosi szeszére, amibe beleittam. Több mint kilencven százalékos alkoholszint, akkor enyhe alkoholmérgezést kaptam, a világból is kifutok a szagától. Tehát a válaszom, hogy az alkoholnál is működik ez a mechanizmus, bár a masszív alkoholistán már nem segít az emésztőszervi rosszullét sem.
Amikor este elhatározzuk, hogy már aznap nem eszünk, mégis nassolni kezdünk valami „apróságot”, valójában hol várjuk a beteljesedést? Melyik részünkben? A szánkban? A nyelvünkön? A gyomorban?
A lelkünkben. Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjében a főhős egy nagy zabálást követően hátra dőlve azt mondja: „Halál! Most megettelek!”. Az ételnek szimbolikus jelentősége van. Anno Szathmáry Lajos bezárt a könyvtárba, és azt mondta, akkor enged ki, amikor feltárom az evés pszichológiai titkait. Mit tehettem egy könyvtárban, kézbe vettem a civilizációtörténet írásos kultúrkincsét, a szépirodalmat. Minden regényben esznek. Sokszor akkor is, ha éppen nem éhesek. De miért eszik az ember akkor is, ha nem éhes? Gyűjteni kezdtem a világirodalom evésleírásait. Az derült ki, hogy az ember eszik, ha szeret, ha kiszolgáltatott, ha a hatalmát kívánja kifejezni, de a kielégületlen szexualitás is elehető. Ráadásul ez annyira univerzális, hogy egymással nem érintkező időkben és kultúrákban ismétlődik ugyanez a szimbólumrendszer. Ha ma élne Freud, nem a szex, hanem az evészavar foglalkoztatná.
Ha már a szeretet kifejezése. Igaza van Arany Jánosnak? Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek?
Abszolút! Ha az egyén fogyasztását 100%-nak vesszük, akkor egy páros vacsora esetében 135% fogy fejenként. Ha már négyen esznek, akkor 150%. Ennek az egyik oka az úgynevezett orális konkurencia jelenléte, amit még a kutya is ismer: gyorsabban és többet eszik, ha van mellette egy másik eb. A már említett Homo erectusnál jelent meg az ételmegosztás. Sikeres vadász volt, már nagyvadakra ment. Azért halt ki számos nagyvad (pl. a mamut) mert ügyesebben vadásztak rájuk, mint ahogy azok képesek lettek volna szaporodni.
Tehát a Homo erectus már hazahordta a vadat és megosztotta az otthoniakkal. Ragaszkodott szeretteihez, és ennek óriási jelentősége van. Az anya otthon maradt a kölykével, az apa hazavitte, amit vadászott. Tehát nemcsak, hogy nagyszerű vadászokat válogatott a természetes szelekció, de a kötődőt is.
A sikeres vadászat, és a húsevés a Homo erectus óta közösségi és érzelmi esemény. A bogyók, a levelek maradnak nasinak. Én magam, időszakos nagyevőként úgy vélem, megvannak azok az alkalmak, amikor ezt az archaikus mintázatot megengedhetjük magunknak, ez az őstörténetünk, amit nem érdemes leküzdeni. A nagy családi ünnepek ne a fogyókúráról szóljanak, ellenben az év összes többi napján érdemes odafigyelni.
Persze ezt is okosan kell, hiszen a szigorúan diétázók, sokszor engedékenyebbek az esti nassolás tekintetében. Ha már egésznap egészséges ételeket ettek, a nap végén megengedhetnek maguknak valamit, ami nem illik az étkezési mintájukba.
Év elején minden platform tele van diétákkal, hiszen ilyenkor mindenki elhatározza magát, és elkezdődik az „össznépi nemevés”. Pedig alapvetően a hosszútávú odafigyelés a lényeg. Egészen nagyszerű praktikák vannak arra, hogyan mozogjunk többet a mindennapokban: szállj a buszodra egy megállóval később, szállj le eggyel korábban! Vagy válaszd a biciklit a közösségi közlekedés helyett, vagy vegyél egy kutyust, és hordd el sétálni. Sorolhatnám. Kitartó életmódváltásra van szükség, amelyben bárminemű mozgásforma kulcsfontosságú!
Mi van, ha lefogyunk, és elveszítjük az addigi életfeladatunkat?
Jogos a kérdés, sokaknál előfordul, hogy emelkedik a szorongás- és a depresszió szint, számos olyan pszichológiai melléktünet jelentkezhet, amelyet az úgynevezett „énvesztés” állapota idéz elő. Ilyenkor rengeteg új dolog éri az embert:
hallottam olyan történetet, ahol a nő lefogyása után a férfi kollégái bókolni kezdtek neki, ő pedig egyáltalán nem tudta, hogy kezelje, mert addig ez ismeretlen volt számára.
Ami még előfordulhat, az az erős bűntudat érzés, az imposztor szindróma, amelynek során azt éli meg az adott ember, hogy átvágja a többieket: itt vagyok egy vékony testben, amit „magamra vettem”, de ezzel mindenkit megvezetek. Geiger Ágota pszichológus a hetvenes évek közepén egy elmés kísérletet végzett. Kisiskolásokat arra kért, álljanak meg a közelében olyan távolságban, ami komfortos számukra. A túlsúlyos gyermekek 60 centiméterrel közelebb álltak meg, mint a soványak. Ezek után, a vékonyakra pufi mellényt adott, ekkor ők is jóval közelebb mentek. Geiger a hájt zsírvédőpáncélnak nevezte el, ami egy olyan fizikai réteg, amely lelki védelmet biztosít.
Akkor nincs megoldás? Semmi se jó?
Van megoldás, de nem a diéta, hanem a testsúly fokozatos csökkentése, méghozzá gyógytornász, belgyógyász, pszichológus és dietetikus segítségével. Aki komolyan veszi és megteheti, így álljon neki!
