Újra írnom kell Nektek, mert van miről... Ugyan nem sok meccsen vagyunk túl, de nagyon jól érezzük magunkat. Akik követnek minket, azoknak nem kell magyaráznom, hogy miért, de biztos vannak olyanok is, akik kevésbé figyelnek ránk. Utoljára azt feszegettem, hogy nincsen lehetetlen, aki olvasta, emlékszik, hogy miért, aki nem, az még pótolhatja...
Gondolataimat a kupamérkőzéssel kezdem, ami ugyebár nem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen, ha döntőt szerettünk volna játszani, ahhoz Magyarország legjobb csapatát kellett volna legyőznünk. Sajnos nekem nem ez volt a legnagyobb gondom, hanem az, hogy fogalmam sem volt, kikkel tudok „harcba" szállni. Hiszen voltak sérültjeim – Bényi Kálmi, Gulyás Márk, Hazuga Soma, Vas Feri – és voltak olyanok, akiknek a szereplése munkahelyi elfoglaltsága miatt volt kérdéses. Na, de szerencsére a sérülteken kívül mindenki más hadba fogható volt. Tudtuk, hogy nagyon nehéz mérkőzés vár ránk, de mi azért igyekeztünk belekapaszkodni abba a tudatba, hogy nincs veszíteni valónk. Hiszen, ha kikapunk, mi történhet? Mindenki azt mondja, hogy bejött a papírforma. Viszont tudtam, hogy a játékosaim milyen emberek, s hogy az utolsó erejükig harcolni fognak.
Így is történt. Gyakorlatilag hat (!) mezőnyjátékossal és a kapusunkkal játszattam végig az egész mérkőzést. Amit a fiúk műveltek negyven percig a pályán, az egyszerűen káprázatos volt. Ilyen szintű ellenféllel szemben egy játékos hiánya is sok, nemhogy négyé. A „fiaim” mindent megtettek, amit megtehettek, de sajnos 5-2-es vereséget szenvedtünk.
Viszont a vereség nálam csak számokban jelent meg, mert hozzáállásban mindenképpen nyertesnek éreztem a társaságot. Meghajoltunk ellenfelünk előtt, de úgy, hogy nálam büszkébb ember nem igazán volt a csarnokban. Nem éreztem vesztesnek magunkat. Játékosaim zseniálisak voltak. Marcos Angulo, a BME edzője külön gratulált a teljesítményükhöz. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell. Bementem a srácokhoz a mérkőzés végén az öltözőbe és elmondtam nekik, hogy nálam ők nyertek, nem az ellenfelünk! Nagyon jó volt látni a vesztes ütközet után, hogy mindenki mosolyog, mert még így is volt mire büszkének lenni.
Aztán jött a felsőházi rájátszás. Mivel harmadikak lettünk az alapszakaszban, a hatodik BME gárdájával kellett megküzdenünk a továbbjutásért. Nem számítottunk könnyű ellenfélre, de azzal is tisztában voltunk, hogy inkább mi vagyunk az esélyesebbek. Na, nem azért, mert a fővárosiak ne alkotnának jó együttest, meg nem is azért, mert lebecsültük volna őket, hanem azért, mert egyszer 3-3-at játszottunk ellenük, illetve idegenben 9-3-ra vertük őket. Azért sokszor nem hazudnak a számok. Fel is készültünk belőlük becsületesen és nagyon vártuk azt, hogy ismét bizonyítsuk, hogy mi vagyunk a jobbak.
Na, de azért arra még én sem számítottam, ahogy kezdtünk. Gyakorlatilag még el sem kezdődött a találkozó, s már is ünnepeltük az első gólunkat. Ha jól emlékszem, ez a nyolcadik (!) másodpercben történt. Pár pillanat múlva pedig jött a második találatunk. Ellenfelünk edzője azonnal időt kért, hogy rendezze sorait. Valamennyire sikerült is neki, de azért annyira nem, hogy fordítani tudjanak. Volt már 3-0, 4-0, de a szünetre „csak" 4-2-vel fordultunk. A második félidő inkább arról szólt, hogy megtartsuk az előnyünket, illetve a vendégek mindent megtettek azért, hogy valahogy közelebb kerüljenek hozzánk. A vége 5-3 lett, ami azt jelentette, hogy már csak nagyon kevés választott el attól minket, hogy a legjobb négy között legyünk. Ehhez nem kellett mást tenni, mint idegenben is nyerni.
Az edzéseken mindent megbeszéltünk, begyakoroltuk, hogy miképpen tudjuk ezt véghezvinni. Az összecsapás előtt – hangsúlyozom: ellenfelünket nem lenézve – nem is mondtam sokat a srácoknak, csak annyit, hogy „Mindent tudtok, amitől továbbléphetünk és azt is tudjátok, hogy jobbak vagytok. Csak ezt most be is kell bizonyítani a pályán, mert azt mindig bizonyítanunk kell."
Legnagyobb örömömre ismét bizonyították. Nem játszottunk jól, de a szívünk és az akaratunk megint a helyén volt! Olykor csikorgott a gépezet, máskor csodálatos dolgokat műveltünk és megcsináltuk azt, amit nem is olyan régen még nagyon kevesen gondoltak volna. Nyertünk 6-4-re, ami azt jelenti, hogy készülhetünk hazánk második legjobb csapata, a Mezei-Vill ellen a döntőbe jutásért! Itt ülök és mosolyogva írom ezeket a sorokat, mert annyira kíváncsi lennék, hogy erre hányan fogadtak volna, amikor még nem kezdődött el a bajnokság. Zárásképpen még azt szeretném leírni, hogy még talpon vagyunk... Akik olvasták az előző blogot, azok tudják, hogy most mire gondolok. :-)
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
