Túl vagyunk három nagyon kemény mérkőzésen. Volt ebben a párharcban minden, aminek benne kellett lenni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz feladatot kell megoldanunk, s azt is, hogy nem mi leszünk az esélyesek, de hittünk a döntőbe kerülésben. Ez úgy sikerülhetett volna, hogyha kétszer is legyőzzük a Mezei-Vill csapatát. Ahogy készültünk a mérkőzésekre, érezni lehetett játékosaimon, hogy egyre jobban hisznek magukban és elhiszik azt, amit nem is olyan régen elképzelhetetlennek tartottak. Na, de kezdjük az elejével…
Első felvonás
Az első mérkőzés előtt egy nappal hamarabb érkeztünk meg Berettyóra, mert úgy gondoltuk, hogy pihenten nagyobb esélyünk lesz a győzelemre. A mérkőzés napján még edzettünk egyet és átbeszéltük a teendőket, hogy miképpen érhetnénk el bravúrt. Aztán este eljött az, amire már nagyon vártunk, a meccs. Igyekeztem a játékosaimról minden terhet levenni, mert nem igen vannak még lelkileg felkészülve az ennyire kiélezett csatára. No, nem azért, mert féltek volna, hanem maga az érzés lehetett idegen nekik.
Nem kezdtünk jól, ellenfelünk elég nagy nyomást helyezett ránk. Hamar hátrányba is kerültünk, de nem lankadtunk. Tettük a dolgunkat hittel és alázattal. A hazaiakon lehetett érezni, hogy nagyon koncentráltak és igyekeznek minél hamarabb megnyugtató előnyt szerezni ellenünk. Sikerült is nekik, hiszen kétgólos hátránnyal mentünk be a szünetbe az öltözőbe. „Fiaimnak" ekkor mondtam, hogy az égvilágon semmi baj nincs, mert jöttek már ők vissza nagyobb hátrányból. Ezért ne foglalkozzanak semmivel, s tegyék azt, amit eddig tettek. Sajnos a második félidő sem úgy kezdődött, ahogy szerettük volna, hiszen elég hamar 4-1-et mutatott az eredményjelző.
Valószínűleg akkor már sokan „eltemették" együttesünket, mondván, hogy innen már úgy sincs visszaút. Ám a játékosaim még ekkor sem törtek meg. Elképesztő energiákat mozgósítva sikerült kiegyenlíteniük. Amikor ez sikerült, átpillantottam a Berettyó padjára és láttam, nem nagyon értik, hogy mi történik velük. Elbizonytalanodtak.
Sajnos az akkor megszerzett lélektani előnyünket nem tudtuk kihasználni. Egy hajmeresztő hibából megkaptuk az ötödik gólunkat, s utána már képtelenek voltunk újítani. Ekkor lehetett érezni, mennyire sokat számít a tapasztalat egy ilyen kiélezett meccsen. Vendéglátónknak sikerült legyőznie minket. Azt azért mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy teljesen megérdemelt győzelmet arattak felettünk, mert kb. tíz perc kivételével jobb teljesítményt nyújtottak nálunk.
Nem csak a vereség volt fájó, hanem még az is, hogy Tatai Jocit kiállították, s a visszavágón nem számíthattam rá. Soha nem jó veszíteni, de nem voltunk csalódottak, mert tudtuk, hogy a következő találkozó szurkolóink támogatásával sikerülhet.
Második felvonás
Vártuk is a pillanatot, hogy ismét parketten lehessünk. Reveland Zoli és Tatai Joci nélkül vágtunk neki a kihívásnak. Revit azért nem neveztem a mérkőzésre, mert szerettem volna látni, hogy a fiatalabb kapusaim ilyen mérkőzésen, hogy reagálnak bizonyos dolgokra, illetve azért, mert mondtam neki, hogy műtesse meg a térdét minél hamarabb, hogy a következő felkészülésünkre már százszázalékos állapotban legyen. Na, aztán Sárdi Máté telefonált, hogy derékbántalmai miatt nem tud a rendelkezésemre állni. „Riasztottuk" Kasza Viktort, hogy keretben van, érjen oda a mérkőzésre. Schmidmajer Ádit jelöltem a kezdő csapatunkba, de azt is elmondtam neki, hogy bármilyen teljesítményt fog nyújtani, a második félidő Viktoré lesz. Játékosaimmal megbeszéltünk mindent, amivel sikert érhetnek el. Végre elkezdődött az összecsapás.
Úgy kezdtünk, mint ahogy azt riválisunk otthonába tettük. Hamar hátrányba kerültünk, de minket nem érdekelt. Ugyan büntetőből sikerült egyenlítenünk, de utána hamar elmentek tőlünk kettővel. Nagyon lehetett érezni, hogy a társaság elképesztően akar bizonyítani, de ez rá is nyomta bélyegét a játékukra, mert nagyon görcsössé váltak. 1-3-as állásnál mentünk pihenni. Rendbe raktunk bizonyos dolgokat a fejekben, s ami ezután következett, az valami szenzációs volt. Olyan mérkőzést produkált a két fél, hogy ha én köztetek ülök nézőként, bizonyára nagyon élveztem volna. Félreértés ne essék, edzőként is nagyon élveztem, de abban biztos vagyok, hogy az ősz hajszálaim meggyarapodtak, pedig van belőlük elég. :-)
Na, de vissza a meccshez. Óriási iram volt a pályán és elképesztő izgalmak. „Tari fiam" egy perc alatt két akkor dugót lőtt a kapuba, hogy öröm volt nézni. Az elsőt ballal, a másodikat jobbal. Ha valaki nem ismeri, joggal kérdezhette meg, hogy melyik a jobbik lába. :-) Sehogy sem sikerült megtörnie a vendégeknek a játékosaimat, pedig ismét sikerült vezetést szerezniük, de mi újra kiegyenlítettünk. Az MVFC még ekkor is akaratos volt, s így újra betalált, de mi úgy gondoltuk, hogy nehogy már nyerjenek, s ismét egál lett. :-)
Aztán jött a kétszer öt perc hosszabbítás. Ott már arra lettem figyelmes, hogy a lelátón mindenki ugrál, üvölt, tapsol és együtt lélegzik a csapattal. Elképesztően jó hangulat volt! Ekkor már eksztázisban játszottunk, mindenki elfelejtette, hogy mennyire fáj már levegőt is venni, de nem is érdekelte őket. Végre nagy nehezen sikerült megszereznünk a vezetést, de mivel ellenfelünk is remek csapat, egalizáltak. Mindkét fél teljesítménye lenyűgöző volt! Kiadtak mindent magukból, de döntés nem született, hiszen 6-6-ot mutatott a tábla.
Következtek a büntetők. Mi kezdtük a lövést. Belőttük, belőtték, kihagytuk, kihagyták, utána két-két pár belőtte, aztán kihagytuk, kihagyták és jött kapusunk, Viktor, s – ahogy meg van írva – belőtte és kivédte. :) Aztán jöhetett az ünneplés. Jó volt átélni az biztos. Aki nem volt ott, az nagyon sajnálhatja. Aki viszont kint volt, szerintem nagyon élvezte.
Harmadik felvonás
Ezek után készülhettünk a mindent eldöntő ütközetre. Sajnos az élet átírta a felkészülésünket, mert Tatai Joci és Tar Tomi egy szerencsés kimenetelű balesetet szenvedtek. A „szerencsés” jelzőt azért írtam, mert viszonylag könnyű sérülést szenvedtek. Tar Tomi bokaszalag-sérüléssel úszta meg, Joci kisebb zúzódásokkal és lelki traumával. Ezért az előjelek semmiképpen sem voltak biztatóak.
Ám a csapatom ismét bizonyította erejét. Olyan teljesítményt nyújtottak, ami már nem csak a szívről és alázatról szólt, hanem játékban is fel tudták venni riválisával a kesztyűt. Viszont ekkor ellenfelünk kapusa nagyon jó napot fogott ki és gyakorlatilag őrületbe kergetett minket. Védéseivel életben tartotta csapatát. 3-2-es vereséggel fejeződött be a harmadik összecsapásunk, de nagyon büszke voltam a csapatra! Igaz, mellette elképesztően is sajnáltam őket, mert véleményem szerint a harmadik mérkőzés alapján nekünk kellett volna döntőt játszanunk, de igazságtalan lennék, ha nem az összképet nézném. Az összkép alapján pedig ellenfelünk érdemelte meg a döntőt. Ezúton is szeretnék/szeretnénk sok sikert kívánni nekik a fináléra. Üzenem nekik: próbálják meg az álmaikat valóra váltani. Mi a teljesítményünkre büszkék vagyunk, de van bennünk egy pici hiányérzet.
Nektek szurkolóknak meg hadd köszönjem meg azt a fergeteges élményt, amit adtatok nekünk az elmúlt hazai mérkőzésen! Felejthetetlen! Május 12-én, hétfőn szeretném, ha ismét ott lennétek és ismét egy ilyen hangulatot varázsolnátok, mert csapatunk a bronzért mérkőzik meg az Aramis gárdájával. Nagyon kell a biztatásotok, mert Boromisza Gábor sem lehet már közöttünk sárga lapjai miatt.
Hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász „Madi” János
