Hétfő, 7 óra
Vasárnap reggel már kellően fáradtak, s kissé csalódottak is voltunk a torna alakulása miatt, így a reggeli után egy kis sörrel, illetve Unicummal kellett magunkat meccslázba hozni. Miután ez megtörtént, fel is pörögtünk, majd kb. délben egyből megcéloztuk az arénát. Ott ismét sokan gyülekeztek már, 13:30 körül már együtt hangolt a veszprémi tábor.
Ahogy odaértünk, egyből elkönyvelhettünk egy kisebb magyar sikert, honfitársaink ugyanis éppen ekkor verték meg a flensburgi duót a népszerű célbadobós játékban. S találkoztunk egy korábbi flensburgi legendával, a dán Lars Christiansennel is.
Előzőleg már meséltem a „kijelölt” szektorokról, ahol az elődöntőben együtt szurkoltak az MKB-MVM szimpatizánsai. Nos, másnap rendezők – tanulva az egy nappal korábban történtekből – lényegesen nagyobb számban jelentek meg ezeknél a szektoroknál, s mindenkinek megnézték a jegyét, hogy valóban az őt megillető helyre igyekszik-e. Leleményes azonban a veszprémi szurkoló, ezért aki bement a szektorába, az kihozott magával egy másikat, amit egyből tovább is tudott adni egy társának. Így – ha egy kicsit macerásabban is –, de ismét egy helyen buzdíthattuk a fiúkat.
Csodálatos volt a hangulat, a németek tényleg óriási showt varázsoltak ebbe a csodaszép csarnokba. Ennyi büfét egy helyen még sosem láttam. Hiába voltunk húszezren, háromnál többen sosem álltak előttem a sorban. Elképesztően profi volt a szervezés.
A meccs is jól alakult, egészen a végéig. A helyszínen mindenki úgy érezte, hogy az utolsó percekben csúnyán belenyúltak a meccsbe a játékvezetők. Mellettünk kieliek ültek, s ők is kifütyülték a bírókat. Hatalmas közfelháborodást tapasztaltam percekkel a lefújás után is. Később ez az érzés csalódottsággá alakult, de összességében óriási élmény volt itt lenni. Minden szép és jó volt, a mi meccseink kimenetelét leszámítva. A csarnokból távozva aztán már közel sem volt letargikus hangulat, sőt, a metróaluljáróban már ment az éneklés. Mindenki büszke volt arra, hogy ideáig eljutottunk, s a Barcával vívtunk egy ki-kimeccset.
A döntőben a Flensburgnak szurkoltunk. Nos, ez a találkozó sem a mi szánk íze szerint indult, hiszen hattal is vezetett már a Kiel, aztán a Flensburg csodát tett. Rengeteg kielit láttunk, akik nagyon csalódott voltak ez eredmény, de mi örültünk a „kisebbik” gárda sikerének.
Legutóbb meséltem német „emberünkről”, aki szombaton nyakon borította a barátomat sörrel. Engesztelésként a bronzmeccsre hozott nekünk egy korsót, ami nagyon szimpatikus gesztus volt. Az viszont már lényegesen kevésbé, amikor a döntő végén – örömében – egy másik teli pohár „folyékony kenyeret” előre hajított a tömegbe.
Mivel három napig sörön és kolbászon élünk, a meccs végén még bementünk a városba, hogy egy megkóstoljuk az itteniek körében nagyon népszerű csülköt. Aztán rövidre zártuk a „mulatozást”, hiszen ma reggel már korán elindulunk haza.
A gyerekkor álmomat ugyan nem sikerült megvalósítani, még nem lehettem ott a csapatom első BL-győzelménél, de óriási élménnyel lettem gazdagabba. S talán jövőre majd sikerül! Mindenesetre én itt leszek, már a jegyemet is megváltottam.
Vasárnap, 11 óra
Szombat délelőtt ismét ellátogattunk a belvárosba, ahol ekkor már szép számban gyülekeztek a szurkolók. A városban sétálva határozottan érezni lehetett, hogy egy nagy sportesemény helyszínén járunk. A helyiek mindenhol nagyon kedvesek voltak velünk. Még azok is érdeklődtek, hogy milyen meccsre jöttünk, akik nem követik a kézilabda eseményeit. Mindenhol sok sikert kívántak nekünk. Mi pedig jókedvűen, bizakodva sörözgettünk, majd metróval „megcéloztuk” az arénát.
A veszprémi törzsszurkolók az esemény helyszínéhez közel szerveztek egy találkozót annak érdekében, hogy a csarnokon belül megpróbáljunk egy helyre tömörülni és egységesen szurkolni. Megjelöltek négy szektort, hogy oda próbáljunk „beszivárogni”. Közben ment a „hangpróba”, kiváló hangulatban vártuk, hogy végre belépjünk a csarnoka.
Az eltervezett akció pedig kiválóan sikerült, hiszen egy markáns B-közép jött össze az említett négy szektorban. Természetesen mi is csatlakoztunk hozzájuk, üresen hagytuk a saját székeinket, s inkább a lépcsőn állva szurkoltunk a veszprémiekkel. Ahogy láttam, egy néző tette csak szóvá, hogy foglalt a helye. Oda is jött egy biztonsági őr, hogy a helyére irányítsa az „eltévedt” magyart, aztán látta, hogy szélmalomharcot folytat, így neki sem kellett távozni közülünk. Egyébként a rendezők – meglepő módon – abszolút nem vitték túlzásba a biztonsági intézkedéseket. Egyszer, még a csarnokon kívül megnézték a jegyünket, utána senki nem foglalkozott azzal, hogy ki hova megy.
Sokáig szinte üres volt az a hatalmas csarnok, negyed órával a kezdés előtt még fél ház volt, mert a szurkolók még a vendéglátó egységekben alapoztak, de a kezdésre aztán csordultig megtelt a hatalmas létesítmény. Természetesen szurkoltunk becsülettel, de azért amikor 18 ezer német nekiállt „csattogtatni” a tapsikolójával, az el tudta nyomni a drukkolásunkat.
Ami a meccset illeti, az első félidőben volt két-három nagyobb játékvezetői tévedés, de úgy vélem, hogy nem ezen múlott a sikerünk. Inkább azon, hogy a második felvonásban „nulla” átlövés gólt dobtunk, s az összes hibánkból leindított minket az ellenfél. Ennyi indításgólt pedig nem lehet kapni egy Kiel ellen, szerintem itt ment el a meccs. Meglehetősen csalódottak voltunk a lefújás után, hiszen nagyon optimistán álltunk ehhez a találkozóhoz. Úgy éreztük ráadásul, hogy nem a Kiel nyerte meg, hanem mi vesztettük el.
A két elődöntő közötti szünetben levegőztünk kicsit, majd visszamentünk a csarnokba, de ekkor már a saját helyünkre. Hihetetlen meccset láttunk. Az 50. percig senkinek nem fordult meg a fejében, hogy a Barcelona ne nyerne magabiztosan. A német szurkolók nagyon felspannolták magukat a hajrában, olyannyira, hogy egyikük Glandorf egyenlítő góljánál felugrott és a kezében lévő sörrel nyakon öntötte az egyik barátomat. A barátom a sörben, a németek pedig a boldogságban úsztak. Én kevésbé, mert bár Veszprém-Barcelona meccset szerettem volna, de ezt a döntőben szerettem volna látni
A helyszínt elhagyva többekkel is találkoztunk, akik jegyet kerestek a mai helyosztókra. Meg akarták ugyanis venni azon szurkolók jegyeit, akiknek a csapata kikapott az elődöntőben. Leleményes volt a német, mert a kartonlap egyik felére a saját anyanyelvén, a hátoldalára pedig spanyolul és magyarul is ráírta, hogy jegyet keres. Persze meg se fordult a fejünkben, hogy eladjuk nekik a tikettjeinket.
Még elindultunk a városba, de ekkor már mindenki le volt eresztve. Az egész napos jövés-menés, iszogatás miatt fáradtak, a meccs miatt pedig csalódottak voltunk. Leültünk még egy sörre, s akkor érkezett meg a szomszédos asztalhoz a Szeged edzője, Juan Carlos Pastor és segítője, Marko Krivokapicot.
Ma tehát bronzmeccs. Mint említettem, tegnap ugyan csalódottak voltunk, de ma is mindent beleadva fogjuk buzdítani a fiúkat. Hajrá Veszprém!
Szombat, 10 óra
Szinte gyerekfejjel, még a ’90-es évek közepén elhatároztam, hogy ott leszek, amikor szeretett csapatom először megnyeri a Bajnokok Ligáját. Nyolcfős baráti társaságunkkal ennek reményében keltünk útra péntek reggel 6 óra körül, s kb. 18 órára teljesítettük a Veszprém – Bécs – Linz – Passau – Regensburg – Nürnberg – Frankfurt – Köln utat. Elfoglaltuk a szállásunkat, ahonnan metróval mentünk az arénához, előzőleg ugyanis jegyet váltottunk a tornát felvezető nyitó bulira. Érdekesség, hogy Final Four belépő birtokában egész hétvégén ingyen lehet igénybe venni a tömegközlekedést a városban.
A bulinak az aréna előtt kialakított placc adott helyet. Az esemény 18 órára volt meghirdetve, mi 19:30 körül érkeztünk az arénához, de úgy tűnt, hogy nem maradtunk semmiről. A résztvevő csapatokról levetítettek egy-egy kisfilmet, mely bemutatta, hogy miként jutottak el a Final Fourig. Egyesével felszólították a pódiumra az alakulatok képviselőit. A Barcelona kezdte a sort, majd a Flensburg következett, s meghallgathattuk a Veszprémben is előadott Do it Like Us című számot.
A legnagyobb üdvrivalgás azonban a mieinket fogadta, több száz veszprémi szurkoló skandálta az „Építők, építők!” rigmust. Az első sorokból többen hátra is fordultak, mert nem tudták mire vélni ezt. A sort a Kiel zárta, nem meglepő módon láthattuk, hogy értük is sokan szorítanak. A moderátor mindegyik csapatból megszólaltatott valakit, a mieinktől Momir Ilic és Nagy Laci válaszolt a kérdésekre, majd labdákat és mezeket dobáltak a közönségnek.
Ezt követően az aréna előterében lévő standoknál autogramokat osztogattak a játékosok. A bakonyi legények három helyen is „állták a sarat”: az egyik standnál az Iváncsik-fivérek, a másiknál Nagy Laci és Mocsai Tomi, a harmadiknál pedig Vili és Sulic. Szívesen megcsodáltunk volna a játékteret is, ám az sajnos zárva volt. De majd ma…
Nyakunkban a csapat sáljával elindultunk a közeli belváros felé. Mindenhol kiabálták utánunk, hogy Veszprém, nem ismeretlen tehát a helyiek előtt az együttesünk. A belvárosban belecsöppentünk a kölni borhetekbe. Jómagam a sokadik söröm után már nem kóstoltam meg az itteni nedűt, de volt, aki így tett. Ők megállapították, hogy a füredi borheteken azért finomabb italokkal lehet találkozni. :-) Nagyon népszerű egyébként Kölnben a Kölsch nevű sör, amellyel két decis kiszerelésben találkoztunk. Ezt issza mindenki.
Elsétáltunk a dómhoz is, ahol éppen egy ifjúsági könnyűzenei koncert zajlott. Az éjszakában elszórva mindenhol találkoztunk veszprémiekkel, s egy kieli csoportba is belefutottunk. Ők üvöltötték, hogy THW, mi pedig, hogy Veszprém. Aztán jó szurkolást kívántunk egymásnak. Nagyon barátságos velünk mindenki.
Most ismét irány a belváros, onnan pedig már egyenesen a Köln Arena. Valamikor a meccs után ismét jelentkezem. Hajrá Veszprém!
Szabó Gábor – MKB-MVM Veszprém szurkoló
