Nagyon sűrű programon vagyunk túl és viszonylag jól átvészeltük ezt az erőltetett menetet. Amikor az utolsó blogomat írtam, még hibátlanul teljesítettünk a bajnokságban, ez azonban már nem mondható el.
Magabiztos siker
Na, de kezdjük az elején! Két megnyert párharcunk után a Vasas csapata látogatott hozzánk. Akikről annyit kell tudni, hogy az előző évben még egy osztállyal lejjebb voltak, de ez nem azt jelentette, hogy ne ütnék meg az NB I szintjét. Hiszen erősítést hajtottak végre a feljutásuk után, s olyan játékosokat igazoltak, akiknek nem újdonság az élvonal! Így is készültünk ellenük. Tudtuk, hogy papíron mi számítunk az esélyesnek, de azt is, hogy nem fogják könnyen adni nekünk a három pontot.
Szerencsére nagyon jól kezdtünk, még úgy is, hogy ellenfelünk nekünk ugrott, de nem igazán tudott ránk nyomást gyakorolni. Nagyon masszívak, továbbá támadásban és védekezésben is kellően koncentráltak voltunk. Ami azt eredményezte, hogy végig irányításunk alatt tartottuk a mérkőzést. Mivel ellenfelünk nem azt a taktikát választotta, hogy visszaáll védekezni, egy eléggé lüktető mérkőzést láthattak a nézők. A lüktetés mellett azt is láthatták, hogy azért mi vagyunk az a csapat, amely a nagyobb játékerőt képviseli. A góljaink is szép támadások végén születtek. Az első félidőt megnyugtató, 3-0-s eredménnyel zártuk.
A folytatás mér kevésbé sikerült jóra, ellenfelünk játéka feljavult, az egyik lehetőségüket gólra is váltották. Na, de kb. öt perc után visszavettük az irányítást és a negyedik gólunk után már csak az volt a kérdés, hogy mekkora különbséggel tudunk nyerni. A vége 6-1 lett, amivel elégedettek voltunk. A Vasasról annyit, hogy azért jó volt látni, hogy nem feltartott kézzel érkeztek hozzánk és igyekeztek megnehezíteni a dolgunkat, de van még hová fejlődniük. Egy biztos: nincsenek rossz úton, de türelmesnek kell lenniük.
Ritka futsal-eredmény
Ezután Dunaújvárosba utaztunk, ahol ismét minket tartottak esélyesnek. Nem alaptalanul, hiszen a társaságunknak már megvan a tekintélye bárhová is megyünk! Ez azért nagy szó, mert gyakorlatilag egy év leforgása alatt tudtuk ezt véghezvinni. A mérkőzés előtt mondtam is a srácoknak, hogy ha nem sikerül az elején betalálnunk, akkor nagyon nehéz lesz megnyernünk a párharcot.
Úgy kezdtünk, ahogy szoktunk: nekik mentünk és igyekeztünk minél hamarabb betalálni az ellenfelünk hálójába, de egy nagyon kellemetlen védekezéssel találtuk magunkat szemben. Időnként már a sportszerűség határát súrolva is szabálytalankodtak ellenünk. Gyakorlatilag olyan érzésem volt a mérkőzés előrehaladtával, hogy csak akkor lépik át a felezővonalat a dunaújvárosiak, hogyha eltévednek. Minden erejüket a védekezésre használták fel, s mint kiderült, nem döntöttek rosszul. Olykor még kontrázni is tudtak, ami nem is volt veszélytelen. Az egész mérkőzés nem szólt másról, mint arról, hogy mi igyekeztünk valahogy áttörni azt a falat, amit felhúztak elénk Ők pedig, ha netán nagy nehezen megszerezték a labdát, akkor gyors kontrákkal betalálni. Jelentem: egyik félnek sem sikerült megzörgetnie a hálót, ami valljuk meg, nem mindennapi eredmény ebben a sportágban. Hiába voltunk ellenfelünk térfelén negyven percből harmincötöt, ez most nem jelentett semmit. Így ott hagytunk két pontot, ami nagyon bántotta a játékosaimat.
Sokan azt gondolhatják, hogy én is el voltam keseredve, de nem volt bennem semmiféle csalódottság. Hogy ez meg hogy lehet? Hát úgy, hogy nem azért nem szereztük meg a három pontot, mert a játékosok lekezelték volna az ellenfelet, hanem azért, mert a csapatom most találkozott először egy olyan ellenféllel, akik nem vállalták fel a támadójátékot és egész egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni ezzel a helyzettel. Tapasztalatszerzésnek viszont nagyon jó volt ez nekünk.
Vereség emelt fővel
Sokat nem is kesereghettünk, hiszen három nappal később már Győrben kellett teljesítenünk, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak. Na, de aki ismer, az tudja, hogy én nem vagyok az az ijedős fajta. Ezért hát azt mondtam a srácoknak, hogy engem nagyon nem érdekel kivel állunk szemben, mert én győzni megyek oda és tőlük is elvárom, hogy mutassák meg, ők sem ijednek meg a feladattól!
Aki kint volt és látta a mérkőzést az láthatta, hogy van bennünk bátorság, s hogy mi már nem vagyunk egy könnyen rágható ellenfél. Az első másodperctől lüktető játék folyt, változatos jó mérkőzés volt, rengeteg szép jelenettel. Nem kis meglepetésemre azt láttam, hogy ellenfelünk játékosai nem voltak higgadtak, illetve a padnál Jordi sem volt túl nyugodt. Nekik sikerült először a kapunkba találni, de mi nem csüggedtünk, s viszonylag hamar a tudomásukra adtuk, hogy mi nem asszisztálni jöttünk hozzájuk. Nem sokkal később már mi vezettünk, amit viszont ellenfelünk nem hagyott szó nélkül, mert egy szabadrúgásból egyenlített.
Ezután viszont olyan gólt rúgtunk, hogy ha a Eurosport közvetít, azt hiszem, egy hónapig ezt a találatot mutogatták volna. Történt ugyanis, hogy ellenfelünk letámadta a csapatunkat, mi sikeresen kihoztuk a labdát a saját térfelünkről, ami Boromisza Gabihoz került. A másik oldalon Tatai érkezett, amit Gabi észlelt és olyan pontosan emelte át a labdát Juanra feje fölött, hogy azt kapásból ellőtte, s olyan jól találta el, hogy majdnem felborult a kapu! Azt hiszem ez volt a mérkőzés legszebb pillanata. Ezután ismét fordulat következett, mert ellenfelünk a maga javára tudta fordítani a mérkőzést. Már mindenki elkönyvelte, hogy 4-3-al megyünk be az öltözőbe, amikor szöglethez jutottunk és a dudaszó pillanatába gólra váltottunk. Így okozva kellemetlen perceket Jordiéknak.
A második felvonásban sem volt iram csökkenés, de sajnos megkaptuk az ötödik gólunkat is. Igaz, még itt sem volt érezhető, hogy megtörünk. Mentünk becsülettel egy olyan ellenféllel szembe, amely ebből él és jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik nálunk. Bevallom, jó érzés volt látni a játékosaimat ezen a meccsen, mert tényleg mindent igyekeztek a maguk javára fordítani. Aztán gyanús körülmények között elválasztották Tatait a labdától, ám a játékvezető szabályosnak észlelte a helyzetet, így kettő egyes játékhelyzet alakult ki, amit a kisalföldiek kihasználtak. Na, itt éreztem azt, hogy innen már nem biztos, hogy fel tudunk állni. Ellenfelünk igyekezett tartani a labdát, s be kell vallanom: jól csinálták. Közben azért nekünk is voltak helyzeteink, de nem sikerült betalálnunk. Így szépen lassan felőrlődtünk és a végén 8-4-es vereséget szenvedtünk.
Bár itt a nagyobb tudás előtt fejet kellett hajtanunk, nagyon büszkén hagytuk el Győr városát! Viszont van egy olyan dolog, ami mellett hosszas gondolkodás után nem megyek el szó nélkül! Tudni kell rólam, hogy nem olvasom más csapat honlapját, hogy miként vélekednek rólunk vagy miképpen nem. Ezt azért nem teszem, mert már elég tapasztalt vagyok abban, hogy mindenki a maga kis házát védelmezi, amennyire tudja. Amivel az égvilágon semmi probléma sincs. Viszont a mérkőzés után pár nappal kérdezték tőlem, hogy olvastam-e Hannich úr nyilatkozatát!? Mondtam, hogy nem, mert nem szoktam elolvasni az ilyeneket. Na, de amit felolvastak, az meglepett. Nem biztos, hogy pontosan idézem, de valami ilyesmi hangzott el Hannich úrtól: a Veszprém kontrákra játszott és nem sokat mutatott a futsal elemeiből. Tiszteletben tartom ezt a véleményt, mert mindenkinek van véleménye, na, de most jön a "de"! Tisztelt Hannich úr, ha maga azt látta, hogy a csapatunk kontrákra játszott, illetve nem sokat mutatott a futsal elemeiből, akkor az én véleményem az, hogy maga nem érti ezt a játékot, s legalább annyit kell fejlődnie szakmailag ehhez a sportághoz, mint az én csapatomnak a futsalelemekből! Hiszen a négy gólunkból egy volt kontra! Illetve, ha ellenfelünk időnként vissza tudott szorítani a térfelünkre, az nem azt jelenti, hogy mi kontrákra akartunk játszani, hanem azt, hogy ránk tudták erőltetni az akaratukat. Elküldtem a felvételt egy edző kollégának, s megkértem, mondja el a véleményét, mert mondtam magamnak, lehet, hogy én vagyok a hülye ehhez a játékhoz. Szerencsére megnézte és megnyugtatott, hogy nem én vagyok az...
Döntetlen fáradtan
Szinte alig értünk haza, máris jött a következő megmérettetés. Az Aramis gárdáját fogadtuk, amely ismét nem a legkönnyebb ellenfélnek bizonyult. A kezdés rémálomra hasonlított, hiszen két elképesztő egyéni hiba után nagyon hamar elment tőlünk a rivális. Na, de ami igazán aggasztott, az nem is a kétgólos hátrány, hanem a játékosaim testbeszéde! A testük nagyon árulkodott, hogy fizikálisan holtponton vannak. Mentek, igyekeztek jó teljesítményt nyújtani, de szokatlanul sokat hibáztak. Ráadásul még az első félidő közepén kiállították Tatai Jocit, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. Ott a pad mellett ez volt az első olyan mérkőzés, amit nem tudtam, hogy miképp fogunk megnyerni.
Gyakorlatilag négy játékosom ütötte meg azt a teljesítményt, amit elfogadhatónak tartok. Próbáltam mindenféle felállásban játszatni őket, hátha sikerül olyat húznom, amivel sikerül a magunk javára billenteni a mérleg nyelvét. Sajnos nem sikerült, hiszen a végeredmény 2-2 lett. Ezután döntöttem úgy, hogy nem terhelem a játékosaimat sem fizikálisan, sem taktikailag, mert négy nap múlva Berettyóra kellett mennünk. Arra gondoltam, hogy ha nem tudom kizökkenteni őket a fásultságból, fáradtságból, akkor semmi esélyünk sem lesz a következő mérkőzésen. A Berettyó elleni meccsig két edzésünk volt, melyek nem szólt másról, csak különböző mulatságos feladatokról.
Bravúr a bajnok ellen
És eljött a következő rangadó: a tavalyi bajnokság győzteséhez látogattunk. Az öltözőben azt kértem játékosaimtól, hogy amit tudnak erről a játékról, azt igyekezzenek jól használni a pályán, mert akkor meg tudják nyerni a találkozót. Illetve még azt, hogy az elején ne kapjunk gólt, mert amikor itt lépünk pályára, mindig nagyon korán hátrányba kerülünk. Hát ez annyira jól sikerült, hogy a negyedik percben már kettővel elment a Mezei-Vill gárdája.
Na, de ami ezután történt, azt még magam sem hittem volna. Kb. úgy a nyolcadik perc tájékán elkezdett a csapatom hinni magában, s úgy játszani, ahogy mindig kellene. Persze a másik oldalon ezt inkább úgy értékelik, hogy ők álltak le, de ez attól függ, honnan nézzük. Az első félidőben sikerült fordítanunk, ami jó alapot adott a folytatásra. Fordulás után igyekezett mind két fél ráerőltetni akaratát a másikra. Szerencsére a nagy erőlködés után sikerült még egy találatot bevinnünk, így már két gól volt a különbség a javunkra.
Ezek után Turzó József kollégám úgy döntött, hogy öt a négyes játékra vált. Szerencsénkre a szünetben megbeszéltük, hogy ebben a helyzetben kinek, mit kell csinálnia és nagyon nagy figyelemmel és szívvel végre is hajtották játékosaim. Ami hab volt azon a bizonyos tortán, hogy egy ilyen helyzetből labdát tudtunk szerezni és a kontránkat gólra váltani. Itt már mindenki extázisban volt nálunk, a fiúk csúsztak-másztak a siker érdekében. A Mezei-Vill játékosai is mindent megtettek, de ez most nem az ő napjuk volt. A végén még kaptunk egy gólt, de utána már nem változott az eredmény. Ahogy mondani szokás, nekünk ez a győzelem úgy kellett, mint falura a villany. Talán ezzel a sikerrel sikerül kijönni abból a fáradtságból, ami mostanában a játékosaimat jellemzi.
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
