Utoljára a Békéscsaba elleni vendégszereplésünkről írtam. Most viszont csak egy picit térnék rá a mérkőzésekre, ezúttal magamról mesélek. Tehát erre az évre három mérkőzésünk maradt. Először a Rubeola elleni, amelyet 10:4-re sikerült megnyernünk, majd a Vasas gárdáját tudtuk mattolni 5:1-re. Legutóbb pedig a Dunaújvárost sikerült megvernünk, ami azt eredményezte, hogy az úgymond kötelezőkön is túl vagyunk.
Olykor elégedett voltam a csapat teljesítményével, olykor nem. Pedig hát tudom, hogy honnan indultunk és azt is, hogy merre tartunk. A tabella is azt mutatja jelen pillanatban, hogy nagyon elégedettnek kellene lennem. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban nagyon büszke és elégedett is vagyok, de vannak dolgok, amiket nem tudok levetkőzni. Itt igyekszem megértetni veletek, hogy miért van az, hogy sokszor nem felhőtlen az örömöm. Bár most azt is tudom, hogy egy nagyon nehéz blogot kell írnom, hiszen az embernek önmagáról a legnehezebb írni.
Erre viszont azért vállalkozom most, mert nagyon sokan nem láttok mást belőlem, mint, hogy az oldalvonal mellett járkálok, üvöltök, toporzékolok. Gondolhatnátok azt is, hogy nekem semmi sem jó, mert mindig csak elégedetlenkedem. Nyilván tudom, hogy vannak dolgok, amik nagyon nehezen változtathatóak meg, de én akkor is szeretném, ha megváltoznának. Szeretném, ha a csapatomból a többség úgy gondolkodna, mint én. Szeretném, ha azokat a sikereket érnék el, mint amit én elértem. Szeretném, hogy többek és többek legyenek napról napra és évről évre. Szeretném, ha nem követnék azokat a hibákat el, amiket annak idején én elkövettem. Amikor csak időszakonként hozzák azt, amire képesek, soha sem leszek elégedett. Ugyanis, ha az lennék, soha nem tanulnák meg, hogy mindig koncentrálniuk kell.
Nem lehet a kifogásokba menekülni, mert azt a legkönnyebb. Azt szeretném elérni, hogy megértsék: ennek a sportágnak is megvannak a törvényszerűségei, amelyeket soha nem felejthetnek el. Azért nem, mert akkor a sikerek is megszűnnek. Igen, én az az ember vagyok, aki mindig többet akar a csapatától a játékosaitól. Nem azért, mert hatalommániás lennék, hanem azért, mert nagyon szeretem ezeket a srácokat, s nem érdekel semmilyen körülmény. Tény, hogy vannak csapatok, amelyeknek könnyebb jó eredményt elérni, de mi igyekezzünk átlépni a korlátainkat! Amikor üvöltök, toporzékolok, nem rájuk vagyok mérges, hanem értük. Nem ugyanaz! Az ember soha nem lehet tökéletes, de törekedjen arra, hogy a tökéletesség felé haladjon.
Világéletemben megosztó személyiség voltam, s időnként még próbáltam alkalmazkodni emberekhez… Hiba volt, de ez megváltozott. Gyűlölöm a rosszindulatúságot, az irigységet és a képmutatást. Nem hagyom, hogy mások mondják meg nekem, hogyan éljek. Hajlandó vagyok a hibáimból tanulni, hajlandó vagyok mindenkit tisztelni, de csak olyan várja el a tiszteletet, aki viszont tisztel. Edzésen a játékosaimmal sokat nevetek, sokat dicsérem őket, de olykor szidok is, mert meg kell érteniük, hogy vagy velük leszek sikeres, vagy nélkülük. Másfél év alatt az ismeretlenekből ismertek lettek. Ez azért lehetséges, mert van egy vezérük, akiben hisznek, aki olykor igazságtalanul üvölt velük, de tudják, hogy tűzbe menne értük.
Látom magam előtt azokat az embereket, akik ebből a blogból azt fogják meglátni, hogy magamat „frankózom”. Na, de én ezzel nem törődöm és igyekszem a legjobb tudásom szerint a Veszprém futsalcsapatát a lehető legjobb helyre felvinni... Ha röviden szerettem volna magamat bemutatni nektek, akkor csak annyit írtam volna: amiben hiszek az nem más, mint az akarat, a hit, az alázat. Remélem sikerült magamból egy kis részt bemutatnom. Ha valakinek lenne kérdése, a pályán megtalál. :-)
Ezúton is engedjétek meg, hogy mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket és sikerekben gazdag boldog új évet kívánjak!
Hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász „Madi” János
