Véget ért a december, megvoltak az ajándékozások, teleettük magunkat halászlével és elbúcsúztattuk 2014-et. Közben azért edzettünk is, készültünk 2015 januárjára. Amiről tudtuk, hogy piszok nehéz lesz, mert mennünk kellett Csengerre kupamérkőzésre, utána Budaörsre az Aramishoz, s hogy ne unatkozzunk, jött a Mezei-Vill. Na, de menjünk sorjában...
Csenger, a „szeretet városa”
A kupában az NB II-es Csenger csapatát kaptuk. Amikor megtudtam, hogy ki lesz az ellenfelünk, az első reakcióm hangos nevetés volt. Hogy miért? Németh Gábor segítőmmel találgattuk a sorsolás előtt, hogy kit fogunk kapni. Gaba azt mondta, hogy szerinte a Győrt, én pedig azt mondtam, hogy tuti a Csengert, mert ők vannak a legmesszebb. Na, meg azért is reménykedtem, hogy az én tippem jön be, mert a futsalban járatos ismerőseim meséltek az ott tapasztalt légkörről. Mondták, hogy egészen káprázatos hangulat fogad majd minket. Eljött az idő, hogy elinduljunk Csenger felé. Jelentem: reggel 9-kor indultunk, hogy 18 órakor játszani tudjunk, persze több megállással, amibe az ebéd is belefért. Körülbelül 3/4 4-re megérkeztünk a csarnokhoz. Amit az említett ismerőseim meséltek, teljes mértékben megállta a helyét. Az első pillanattól fogva óriási szeretet vett körül minket. Figyelték minden kívánságunkat, még pálinkával is kínáltak minket, hátha részegen nem rúgunk nekik sokat. De természetesen ezt nem gondolták komolyan. :-)
Játékosaim készülődtek a mérkőzésre, egyre nagyobb tömeg lett a pénztár előtt, ahol mindenki mosolygott, jókedvű volt. Én közben bementem Szilágyi Sándor irodájába, ahol egy jót beszélgettünk. Fura érzés kerített ott hatalmába, mert elkezdett mesélni arról, hogy miként találták ki azt, hogy legyen a városnak futsalcsapata. Jó volt hallgatni és nézni közben, mert láttam rajta, hogy nagyon büszke erre a közegre. El is gondolkodtam a mesélése közben egy picit, hogy az amatörizmusnak is megvan a maga szépsége. Nincs eredménykényszer, nincs semmiféle elvárás, csak a játék szeretete. Vannak magánszemélyek, akik megveszik a labdákat, a mezeket és imádják a csapatukat.
Nyilván tudtuk, hogy maga a mérkőzés esélyesei mi vagyunk, de semmiképpen sem szerettem volna azt, hogy játékosaim félvállról vegyék az összecsapást. Arra kértem őket, menjenek ki és mutassák meg, hogy nem véletlenül állunk a tabellán ott, ahol állunk. Kimentünk melegíteni és már akkor megtelt a lelátó. A szurkolók megállás nélkül énekeltek és buzdították az együttest. Ellenfelünk hihetetlen nagy lelkesedéssel vetette bele magát a mérkőzésbe. Mentek, mint az ördögök és igyekeztek tartani a tempót. Ez olyan jól sikerült nekik, hogy az elején egy kontra végén megzörrent a hálónk, amivel megszerezték a vezetést. A gólnál akkora öröm volt a lelátón, hogy egy pillanatra azt hittem, a Maracanában vagyok. :) A kapott találatnál még egy picit el is mosolyogtam magam, hogy mennyire lehet örülni, ha a kedvencek gólt szereznek.
A játékosaim miatt is örültem, mert láttam, hogy komolyan végzik a dolgukat. Igaz, az nem lehetett kérdés, hogy ki nyeri a találkozót, de jó volt látni ellenfelünk elképesztő alázatát, ahogy a mérkőzéshez álltak. Mindent megtettek azért, hogy ne legyen túl nagy a két csapat közti különbség. Olyannyira, hogy a második félidő közepe felé teljesen kimerültek. A szívük azért még ekkor is a helyén volt. Négy gólt sikerült nekik lőni, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még legalább ennyit lőhettek volna, ha minden ziccerüket belövik. A végén nyertünk 12:4-re. Ezután ellenfelünk közönsége megtapsolt minket, majd húsz (!) percen át éltették az övéiket. Volt olyan játékosom, aki már letusolt, de Csenger közönsége még mindig a lelátón ünnepelte csapatát. Egészen hihetetlen volt ezzel szembesülni. A lefújás után megvendégeltek minket minden jóval és még mondtak rólunk egy pár jó szót.
Mindent egybevetve Szilágyi Sándornak és segítőinek, szponzoraiknak, szurkolóiknak és nem utolsósorban a játékosaiknak szeretnék tiszta szívemből gratulálni, hogy ilyen közeget hoztak létre. Most már értem, hogy az irodában miért volt ennyire büszke. Van is mire büszkének lennie! Köszönjük! A vendéglátásukat nem fogjuk elfelejteni. A bajnokságra pedig sok sikert kívánok nekik a klubunk nevében is! Ha Veszprém a királynék városa, akkor Csenger nálam a szeretet városa!
Budaörsi kisiklás
Kupamérkőzésünk után egy nagyon komoly rangadó várt ránk az Aramis otthonában. Finta Peti és Tatai Jóci kivételével mindenki a fedélzeten volt. Igyekeztünk a lehető legjobban felkészülni a mérkőzésre. Nem tudtam volna megtippelni, mi fog történni, mert ellenfelünkkel mindig nagyon kiélezett csatákat vívunk. Jól kezdődött számunkra a találkozó, Németh Peti találatával sikerült vezetéshez jutnunk. Örömünk nem tartott sokáig, hiszen az Aramis hamar egalizált. Mindkét alakulat jól játszott és láttam, hogy nagyon kicsi dolog kell mindkét félnek ahhoz, hogy maga mellé állítsa Fortuna istenasszonyát. Örültem, hogy mindkét gárda játékosai férfiasan küzdöttek, s a tiszteletet is megadták egymásnak. Voltak helyzetek itt és ott is, talán az első félidőben nekünk volt több. 2:2-es állásnál mehettünk pihenőre. Picit sem voltam elégedetlen a látottakkal, játékosaim nagyon fegyelmezetten játszottak. Természetesen egy ilyen kiélezett mérkőzésen olykor hibázunk, de mezőnyben éreztem a játékunkban a fejlődést.
A második félidőben is gyűrték egymást a felek, igyekeztek egymás fölé kerekedni. Úgy éreztem, hogy picit pontatlanabbá váltunk, ami azt eredményezte, hogy ellenfelünk többet birtokolta a labdát, s ezáltal átvette az irányítást. Volt is egy öt perces sorozatunk, amikor Revi tartotta bennünk a lelket, mert több lövést is hárítania kellett. Ekkor gondoltam azt, hogy ezt a mérkőzést megnyerjük, mert ellenfelünk nem tudta kihasználni a kínálkozó lehetőségeit. Ez meg időnként meg szokta bosszulni magát. Sajnos nem így történt. Kevesebb, mint másfél perc volt hátra, amikor ellenfelünk egy szögletét góllal fejezte be. Ezzel elég nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, de nem adtuk fel. Lehoztam a kapusunkat és próbáltunk egyenlíteni. Sajnos a játékvezetők elnéztek egy velünk szemben történt szabálytalanságot, ami után mi szabálytalankodtunk, amit befújtak (jogosan). S mivel nekünk ez már a hatodik volt, tízméterest lőhettek a hazaiak. Frank Tomi ezt nem hibázta el, így kétgólos hátrányba kerültünk. Rögtön a középkezdésünkből gólt szereztünk, de ekkor már csak nyolc másodperc volt hátra, s nem maradt időnk az egyenlítésre. Sajnos vereséget szenvedtünk, de nem voltam elégedetlen a játékunkkal, mert a fiúk mindent megtettek a győzelemért. Mondtam is nekik, hogy semmi baj nem történt, a sport az ilyen. Ellenfelünknek pedig gratulálok a győzelméhez!
Bravúr a Mezei-Vill ellen
Sokáig nem szomorkodhattunk a vereség után, mert jött az újabb felmérő számunkra: a regnáló bajnok érkezett hozzánk. Egész héten nagyon készültünk ellenük, tudtuk, hogy kegyetlen nehéz csata vár ránk. Azt is tudtuk, hogy telt ház lesz a csarnokban. Nem csalódtunk, az lett. Biztos voltam benne, hogy nagyon jó találkozót fogunk vívni, de arra nem számítottam, hogy ennyire…
Ahogy elkezdődött az összecsapás, attól a pillanattól ötös sebességbe kapcsoltak a játékosok. Hatalmas iram és nagyon magas színvonal jellemezte a mérkőzést. Mindkét fél koncentráltan, jól játszott. A berettyóújfaluiak is a letámadást választották, s mi is. Ezért hol mi tudtuk uralni a pálya közepét, hol pedig ők. Mindkét oldalon voltak lehetőségek, de talán ellenfelünknél adódtak a nagyobbak. Amivel nem számoltak, az Reveland Zoli extázisa! Zolink úgy gondolta, hogy ezen a mérkőzésen nem járnak túl az eszén. Rengeteg szép jelenetnek lehettek szemtanúi a kilátogató szurkolóink. Lüktető, érzelmekben gazdag mérkőzést láthattak. Magyar szinten kimondottan magas színvonal jellemezte az összecsapást.
Közeledtünk a játékrész feléhez, amikor egy kavarodás végén Tatai jó eltalált lövése utat talált ellenfelünk kapujába (1:0)! Ekkor ellenfelünk még nagyobb tempóra kapcsolt. Szinte már abban elfáradtam a kispad mellett, ahogy néztem a játékosok futómennyiségeit. Sikerült megtartanunk előnyünket a pihenőig.
A második félidő is úgy kezdődött, ahogy az első befejeződött. Továbbra is elképesztő iramban zajlott a mérkőzés. Közönségünk is nagyon lelkes volt, amit jó volt látni, hallani. Kicsit változtattam a sorokon: Bánfalvi Balázst a padon hagytam, Németh Petit átraktam a másik sorba, Finta Petit pedig beraktam Tataiék sorába. Azért döntöttem így, mert tudtam Fityeszről, hogy tud olyat húzni a mérkőzésen, amiből mi jól jöhetünk ki. Szerencsére bejött a megérzésem. Fityesz az oldalvonal mellett megnyert egy párharcot, ezután becenterezett, ahol Boromisza Dani állt, aki gólra váltotta helyzetét (2:0)!
Ekkor Turzó József kollégám egyből lehozta kapusát, s létszámfölényes támadásra álltak át. Ekkor – ha jól emlékszem – még nyolc perc lehetett hátra. Na, ez a nyolc perc nekem egy örökkévalóságnak tűnt! Nagyon nagy nyomást helyeztek ránk. Mi csúsztunk-másztunk, ők lőttek, Revi pedig védett. Amikor megszereztük a labdát, nem találtuk el az üres kaput. Aztán gólt kaptunk (2:1). Én meg folyamatosan az órát néztem, egyszerűen nem akartak elfogyni a másodpercek. „Fiaim” kegyetlen nagy munkát végeztek a mezőnyben. Annyit futottak, mint a versenylovak. Aztán nagy nehezen véget ért a mérkőzés. Boldogok voltunk, hogy egy nagyon jó találkozón egy nagyon jó ellenfelet sikerült legyőznünk. Mindkét társaság rászolgált volna a győzelemre, de egy meccsen mindkét együttes nem nyerhet. Nektek, szurkolóknak köszönöm azt a támogatást, amit adtatok a csapatomnak! Parádésak voltatok! Nélkületek ez nem sikerülhetett volna!
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János