A válogatott felkészülése miatt egy nagyon hosszú bajnoki pihenő után Szombathelyen kellett megmutatnunk tudásunkat. Úgy készültünk, hogy megnyerjük a mérkőzést, igaz, mi mindig így készülünk…
Szombathelyi rémálom
Kiválóan is kezdtünk. Agresszívan próbáltunk nyomást gyakorolni ellenfelünkre, ami nem is sikerült rosszul. Nem engedtük kibontakozni a Haladást. Gyorsan és pontosan játszottunk, helyzetek sokaságát dolgoztuk ki. Kapusunknak, Sárdi Máténak nagyon ritkán kellett közbeavatkoznia. Tehát még a védekezésünk is teljesen rendben volt. Ami bosszantott, az a kapu előtti impotencia. Az ilyen mérkőzéseken nagyon fontos lenne a helyzeteink felét gólra váltani, mert a futsalban rendkívül gyorsan változhatnak a dolgok. Hiába a mezőnybeli jó játék, ha a végén mindig rossz döntést hozunk a kapu előtt. Aztán végre az egyik támadásunkból gól született. Gondoltam magamban, na, majd most megnyitjuk a gólcsapot. Tévedtem. Minden ment tovább. Helyzetek elpuskázása. A félidő 1-0 ide.
Az első mondatom az öltözőben a következő volt: olyan deja vu érzésem van. Az alapszakasz utolsó meccsén ugyanezt láttam, s a végén vereséget is szenvedtünk. Megdicsértem a fiúkat a játékuk miatt, viszont kértem őket, hogy ha már ott vannak a kapu előtt, lőjék már be a helyzeteket.
Aztán ami ezután történt, felfoghatatlan volt. Semmi előjelét nem láttam annak, hogy vesztesen fogunk hazatérni. Elkezdtük a második felvonást, melynek a legelején vétettünk egy óriási egyéni hibát, amit ellenfelünk ki is használt. Innentől kezdve olyan mélyrepülés kezdődött a játékosaimnál, amit nagyon furcsa érzés volt átélni. Elképesztő hibák a játékban, rosszabbnál rosszabb megoldások, helyezkedési hibák. Szóval teljes mentális csőd! Közben megkaptuk a másodikat, majd nem sokra rá a harmadikat.
Ezután változtattam. Gondoltam, ha nem akar menni valamiért a második félidőben négy a négy ellen, akkor megpróbálkozom a létszámelőnyös helyzettel. Az edzésen a srácok parádésan csinálják ezt a játékhelyzetet. Na, de mint tudjuk, más edzésen gyakorolni és más a mérkőzésen kivitelezni. Elképesztően lassan és pontatlanul járattuk a labdát, amit ismét kihasználtak a hazaiak. Amikor megkaptuk a negyedik gólunkat, éreztem, hogy itt most már nagy a baj.
Ami feltette nálam az „i”-re a pontot, az a szabadrúgásunk volt. Kb. hét méterre a vendlglátó kapujától jöttünk szabadrúgással, amit „természetesen” odapasszoltunk az ellenfélhez. Ők pedig köszönték szépen, s azt is belőtték. Ekkor már 5-1 volt, nem ide. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy ezt a meccset már semmiképpen sem tudjuk megmenteni. Játékosaim teljesen szétestek. Olyan érzésem volt, mintha egy másik csapatot kaptam volna a második félidőre. Hogy mi volt az oka ennek a szétesésnek? Fogalmam sincs! Voltunk mi már hátrányban nem egyszer, de akkor is mentünk, csináltuk a dolgunkat, s többször vissza is jöttünk. Most nem hogy nem jöttünk vissza, de egyre lejjebb és lejjebb csúsztunk mentálisan. A vége csúnya lett. 7-2, nem ide.
A játékosaim teljesen össze voltak törve a mérkőzés után. Látszott rajtuk a mérhetetlen csalódottság. Egyrészt sajnáltam őket, másrészt pedig nem értettem, mi történhetett. Azóta, hogy velük dolgozom, még nem tapasztaltam ekkora visszaesést egy játékrész alatt. Ha az első félidőben rosszul játszottunk volna, azt mondom, hogy ez egy ilyen nap volt, semmi sem akart sikerülni. Na, de mivel az első húsz perc nekem nagyon tetszett, ezt nem mondhatom, csak azt, hogy egy nagyon rossz félidőt produkáltunk.
Természetesen a szombathelyi csapatnak jár az elismerés, mert rászolgáltak a győzelemre. Aki azt hiszi, hogy ezek a játékosok hideget-meleget kaptak tőlem, az nagyon téved. Annyit jegyeztem meg, hogy, hogy „fej fent, mell kint!” Nehogy már egy gyenge félidő miatt bujkáljanak! Tisztába vagyok vele, hogy a sikereket könnyű megszokni, de minden sikert a helyén kell kezelni. Ha pedig jön a kudarc, azt is tudni kell feldolgozni. Az egyik nem létezik a másik nélkül!
Kötelező győzelem
A következő mérkőzésünket Dunaújvárosban játszottuk. Nem számítottam könnyű találkozóra, mert a Dunaferr jó játékosokat igazolt, de azt is tudtam, hogy a mienk a jobb csapat. Szerencsére ezt a pályán is bizonyítottuk. Káprázatos első tíz percet produkáltunk. Ehhez az is kellett, hogy ellenfelünk nekünk jöjjön. Hiba volt. Gondolom, a szombathelyi vereségünk után úgy gondolták, gyengébb periódusba vagyunk. A letámadást választották, aminek én személy szerint örültem, mert nekünk ez fekszik. Szinte még ki sem mondták a csapatok, hogy éljen-éljen, már vezettünk is. Ellenfelünk még mindig úgy gondolta, hogy letámad, s gyorsan labdát szerez. Nem jött be. Nem telt el tíz perc, már négy volt a különbség a javunkra. Ami minket kényelmes helyzetbe hozott, a hazaiakat pedig nagyon nehézbe.
Aminek elképesztően örültem, hogy végre jól sáfárkodtunk a helyzeteinkkel. A srácok kimondottan koncentráltan, s jól futsaloztak. Az első játékrészben nagyon nagy volt a két csapat közti különbség. A játék minden elemében felülmúltuk őket, ami az eredményben is megmutatkozott. 5-1-es állással mehettünk be az öltözőbe.
Fordulás után riválisunk végig vészkapus játékkal operált, amit – meglátásom szerint – elég jól is alkalmaztak. Ekkor voltak kellemetlen pillanataink. Amikor pedig sikerült elvennünk a labdát, akkor képtelenek voltunk eltalálni az üres kaput. Volt olyan játékosom, aki a félpályáig alig rúgta el a játékszert, nemhogy az ellenfél kapujáig.
Meg kell tanulni végig koncentráltnak maradni, mert ha nem, akkor nem fogunk előrébb lépni. Persze ehhez nagyon sok tapasztalat szükséges. Itt vagyunk a legjobban elmaradva vetélytársainktól. Amíg egy nálunk jóval tapasztaltabb együttes az ilyen helyzetekben higgadtan, jól dönt, addig mi elkapkodjuk azokat. A vége 6-4 ide. Összességében nem volt ez rossz, de ha lehet, akkor minél hamarabb meg kell adni ellenfelünknek a kegyelemdöfést, hiszen akkor nem kellene sokat izgulnunk.
Jön a bajnok
Következő ellenfelünk a tavalyi bajnok Mezei-Vill lesz. Szerintem már nektek, szurkolóknak sem kell ecsetelnem, hogy milyen óriási csata várható. Ellenfelünknek már nem nagyon szabad pontokat hullajtania, mert az a bajnokságába kerülhet. Mi pedig ha szeretnénk a dobogóra felállni, akkor bravúrpontokat is szereznünk kell. Remélem, sokan lesztek, s zúgni fog a „Hajrá Veszprém!”. Számítunk rátok, mert nélkületek ez nem sikerülhet!
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
