Harmadszorra nem sikerült
Nagy érdeklődés előzte meg a Mezei-Vill elleni mérkőzést, ami nem meglepő, hiszen egy remek együttes érkezett hozzánk. Tavaly megnyerték a bajnokságot, az alapszakasz során viszont kétszer is sikerült megvernünk őket. Mindez előjelnek ugyan nem volt rossz, de azért sejteni lehetett, hogy ellenfelünk nem szeretett volna ismét pont nélkül távozni tőlünk.
A mérkőzés úgy is indult, ahogy azt várni lehetett. Mindkét gárda igyekezet bevenni minél hamarabb ellenfele kapuját. Látható volt, hogy a vendégeink nagyon koncentráltak és jól felkészültek az összecsapásra. Eleinte egyik fél sem tudta értékesíteni a kínálkozó lehetőségeiket, amikor is ziccerbe kerültünk, de sajnos Vas Ádi telibe lőtte Tihanyit. A kipattanó labdából kontrát vihetett végig ellenfelünk, amely sajnos nem hibázta el a lehetőséget. Szerencsére nem kellett sokat várni a válaszra: egy szép támadást Tatai jól fejezett be, így ismét egyelő volt az állás. A megszokott módon mentünk előre szívvel, lélekkel, de a Berettyó érettebben játszott nálunk. Nálunk inkább az erő és az akarat dominált, s nem a tudatosság. A pad mellett az jutott eszembe, hogy ha egyszer végre már nemcsak lábbal játszanánk ezt a játékot, hanem időnként a fejünket is használnánk, akkor mennyivel könnyebb lenne minden. Nálunk az alázattal még sosem volt gond, de rá kell végre ébrednünk, arra, hogy azzal nem tudunk mindent megoldani. A félidő 1-1-gyel végződött.
A második játékrészben ellenfelünk folytatta a koncentrált, jó játékát. Látható volt, hogy a mezőnyben uralják a játékot, mi pedig még mindig inkább lelkesedtünk, minthogy gondolkodtunk volna. Szépen lassan aztán egyre jobban kihasználták a hibáinkat. Gyorsan lőttek is nekünk hármat, amivel nagyon nehéz helyzetbekerültünk. Időt kértem és igyekeztem felrázni a társaságot. Elmondtam, hogy nem szeretném azt látni, hogy elvesztik a hitüket, mert annak megint katasztrófa lesz a vége. Az időkérés után egy nagyon jó periódust produkáltunk. Keményen megtámadtuk a labdás játékost és helyzeteket is kialakítottunk, melyekből gyorsan rúgtunk kettőt. Ekkor visszajött a remény, hogy talán ma sem fogunk kikapni. Viszont, ha nagyon őszinte akarok lenni (s miért ne lennék az?), a pad mellett valahogy nem éreztem, hogy ez most sikerülhet. Persze a remény nálam is pislákolt 4-3-nál, mígnem ellenfelünk megadta nekünk a kegyelemdöfést az ötödik góljával. Még megpróbálkoztunk a kapus lehozatalával, de az sem sikerült. A vége 6-3-as vereség lett. Mindent egybevetve: teljesen megérdemelt volt ellenfelünk győzelme, mert sokkal érettebb játékot mutatott nálunk.
Menekülés a győzelembe
Következő fellépésünk Budaörsön volt, az Aramis gárdájához látogattunk. Nem mehettünk biztosra, hiszen egy olyan ellenféllel találkoztunk, amelyet még egyszer sem sikerült megvernünk. A mérkőzés ellőtt elmondtam a játékosaimnak, hogy semmi mást nem tudok elfogadni a találkozón, csak azt, hogy visszaadják nekem azokat az elemeket, amelyeket edzésen gyakorlunk, mert másképpen ismét vesztesen hagyjuk el a pályát. Semmilyen kifogást nem fogok elfogadni, hogy mit miért nem csináltunk. Csak azt fogadom el, amit kértem. Játékosaim szófogadóak voltak, s az első pillanattól törekedtek arra, hogy megvalósítsák a kéréseimet. Nekem, mint edzőnek ezt nagyon jó volt érzékelni a pad mellett. Igaz, hogy ellenfelünk az elején két gólt tudott nekünk rúgni, de egy picit sem voltam mérges, mert legalább láttam a fiúkon, hogy igyekeznek minden törvényszerűséget betartani. Aztán Vas Ádi „beköszönt”, amivel szépíteni tudtunk. Csapatom ezen a mérkőzésen játszott a legérettebben. Végre ötvözték az akaratot a tudatossággal. A félidő 2-1-es hazai vezetéssel ért véget.
Játékosaimat nagyon megdicsértem a szünetben, mert visszakaptam azt, amit elvárok. Nem kértem mást tőlük, csak annyit, hogy a második húsz percben is ezt folytassák. Nos, úgy kezdődött a második félidő, ahogyan arra senki nem számított. Megcsináltunk egy kezdési figurát, amit négy (!) másodperc alatt végigvittünk, s góllal fejeztük be. Ezzel 2:2-re módosítottuk az eredményt. Szerintem kifejezetten élvezhető volt az összecsapás, mert mindkét fél igyekezett ellenfele fölé nőni. Természetesen az Aramisnak is voltak lehetőségei, de szerencsére azok ki is maradtak. Én a pad mellett gyakorlatilag csöndes szemlélője voltam a mérkőzésnek, mert egész egyszerűen élveztem a „fiaim” produkcióját. Koncentrált, fegyelmezett, érett játékot produkáltak! A harmadik találatunkat nem is láttam, mert leültem, s mellettem mindenki felpattan a helyzetnél. Volt ezután halleluja. Ahogy az előző mérkőzésen nem éreztem azt, hogy nyerhetnénk, most arra gondoltam, hogy nem fogunk kikapni. A vége felé sikerült még egyet lőnünk, ami még jobban megnyugtatta a csapatomat. Az Aramis mindent megpróbált, de ez nem az ő napjuk volt, nem tudtak ismét betalálni a kapunkba. Így 4-2-es győzelemmel vonulhattunk le a pályáról, amit teljesen megérdemeltünk.
Vereség a listavezetőtől
Ezt követően Győrben volt jelenésünk. Sokat nem kell ecsetelnem, hogy ennek a párharcnak nem mi voltunk az esélyesei. Ráadásul a sanszunkat az is csökkentette, hogy Reveland Zoli munkahelyi elfoglaltság, Bánfalvi Balázs betegség, Boromisza Gabi pedig eltiltás miatt nem állt rendelkezésemre. Na, persze ettől még nem úgy érkeztünk meg, hogy kikapni jöttünk. Nagy elánnal kezdtek a felek. A Győr nagyon agresszíven megtámadta játékosaimat, ami egy darabig nagyon nem ízlik nekünk. Keveset birtokoltuk a labdát, ami azt eredményezte, hogy folyamatosan védekezésre kényszerültünk, de nagyon jól álltuk a sarat. Hol kapusunk, Schmidmajer Ádi volt útban a labdának, hol pedig a mezőnyjátékosaim. Mígnem egy szép akciónk végén Bényi Kálmi gólt rúgott. Hoppá-hoppá, 1-0 ide. A srácaim nagyon lelkesen, olykor jól játszva igyekezték kompenzálni vendéglátónk nagyobb tudását.
A gólunk után négy perccel aztán egy érdekes jelenetnek lehettünk szemtanúi. Történt ugyanis, hogy Fityeszünk (Finta Péter – a szerk.) mögé játszották a labdát Dróth Zolinak, aki átvette a „tököt” és a kapunk felé fordult. Fityesz ezután összeakadt Dróthtal, amit befújtak a játékvezetők szabálytalanságnak. Ami azért is volt furcsa, mert amelyik játékvezető vonalban állt, az szabadrúgást mutatott, aki az esettől távolabb állt, az büntetőt ítélt. S mivel Futó játékvezető volt az első számú, érvényesítette akaratát és megítélte a büntetőt. Érdekes volt, hogy nem kérdezte meg a kollégáját az esetről. Na, de lelke rajta! Szintén rosszul érintett minket, hogy ezek után még a piros is villant. Dróth értékesítette a büntetőt, ezzel lett 1-1. A második felvonásban szépen lassan felőrlődtünk, s ezt az ETO jól ki is használta. A vége 4-1 lett.
Sajnálattal láttam, hogy a magyar futsal egyik meghatározó játékosát, Lódi Tomit mennyire „félretették”. Alig kapott lehetőséget ellenünk, de még így is eredményes tudott lenni. Sajnálattal vettem tudomásul mennyire nem bíznak meg egy ilyen szintű játékosban, s inkább az idegenlégiósoknak szavaznak bizalmat. Pedig meggyőződésem, hogy van ott olyan „idegen”, aki semmivel sem jobb Lódinál. Na, de ez nem az én dolgom, csak az jutott eszembe, hogy bizonyos emberek mennyire nem tisztelik a múltat.
Ami még fura volt, de nagyon jó érzés, hogy a kilátogató győri tábor nem a saját edzője nevét skandálta, hanem az enyémet. Köszönöm nekik, hogy nem felejtettek el!
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
