Befejeződött egy hosszú év, amit pozitívan értékelek a magyar futsal szempontjából. Most elsősorban nem a saját csapatomról ejtek szót, sokkal inkább összességében osztom meg a gondolataimat.
Még mielőtt elkezdődött a bajnokság, érezni lehetett, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott pontvadászatra lehet felkészülni. Tudtuk, hogy ebben az évben is a Győr lesz az a csapat, amely a legnagyobb eséllyel indul el az aranyéremért. Szerintem Magyarországon az ETO legnagyobb ellenfele saját maga. Ha ők nem hiszik el magukról, hogy simán megnyerik a bajnokságot, akkor nem férhet kétség ahhoz, hogy kihez kerül a legfényesebb medál.
Viszont utánuk sok mindent el tudnék képzelni. A többi csapatnál jóval kisebb különbségek észlelhetőek, minden párharcnál az aktuális forma dönthet. Vannak alakulatok, amelyek ezekből a párharcokból jelenleg jobban jönnek ki vetélytársaiknál. Gondolok itt a Dunaújvárosra és a Haladásra. Két nagyon kellemetlen ellenfél, mindkettő más-más okból. A Dunaújváros jól vásárolt az idény elején (az Aramis kárára), az odaigazolt játékosok erősítést jelentenek számukra. A Haladás pedig az egyik leggyorsabb együttest tudhatja magáénak. Játékosai többségében alacsonyak és fürgék.
Aztán itt van még a Mezei-Vill, amely már nagyon régóta az élmezőnyhöz tartozik. Bár most érzékelhető náluk egy kis megtorpanás, kétségem sincs afelől, hogy hamarosan magukra fognak találni.
S itt vagyunk mi és az Aramis. Jelenleg erre a két alakulatra lehet leginkább azt mondani, hogy kiszámíthatatlan, melyik arcát mutatja meg éppen a soros mérkőzésen. Nekünk is van nagyon jó arcunk, de sajnos az ellenkezője is elmondható. Az Aramisra is ez a jellemző.
Utánunk pedig itt vannak az újoncok: a Göcsej és a Nyírgyulaj. Mindkét alakulat nagyon szimpatikusan küzd a végsőkig, kimondottan jó benyomást tettek rám. Egy pillanatra sem lehet őket leírni. Ha az ellenfelek nem összpontosítanak kellőképpen, bizony, tudnak kellemetlenségeket okozni.
A sort a Vasas és a Rubeola zárja. Ők talán egy picit kilógnak a bajnokságból, de ez nem annyira meglepő, mert náluk a körülmények sem éppen a legmegfelelőbbek.
Ha viszont a mi gárdánkat akarnám jellemezni erre az évre, akkor a zaklatott jelzőt adnám. Főleg ahogy a bajnokságot elkezdtük, ami ijesztő volt. Szerencsére szépen lassan kezdjük a megszokott arcunkat mutatni, s remélhetőleg ez a jövőben sem fog változni. Az új évet kezdhettük volna könnyebb ellenfél ellen is, de a sors így hozta. Ugyanis január 9-én, szombaton tévés mérkőzéssel folytatjuk a szezont a Győr ellen. Remélem, nagyon sokan kilátogatnak a csarnokba.
Pár mondatot a válogatottról is írok. Mint tudjuk, emlékezetes mérkőzésen sikerül kiharcolni az Eb-részvételt. Utána nem sokkal rá jött a vb-selejtező is, ahol három igen intenzív mérkőzést játszottak a srácok (Belgium, Anglia és Ukrajna ellen). Itt sikerült megszereznünk a második helyet, ami azt jelenti, hogy pótvizsgázhatunk. Az ellenfelek, akiket kaphatunk nagyon komoly erőkből állnak, ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Na, de ingyen senki nem juthat ki a világbajnokságra.
Ettől függetlenül a nemzeti csapatunk előtt is meghajolok, mert nagyon jó benyomást tettek rám az elmúlt időszakban. Főleg az tetszik, ahogy „megdöglenek” egymásért a pályán.
Sportágunkban észlelhető a fejlődés, de még mindig rengeteg hiányosság van. A legnagyobb gondot abban látom, hogy játékosaink többsége nagypályázik a futsal mellett. Amíg ez nem változik hazánkban, meggyőződésem, hogy csak részsikereket érhetünk el, folytonos kijutásokat nem. Ne elégedjünk meg a részsikerekkel, amikor lehetne ebből sokkal több. Amíg bizonyos dolgokat nem változtatunk meg és saját magunkat csapjuk be, addig csak kullogni fogunk a legjobbak után. Azt mondom, hogy maradjunk szerények és alázatosak, s akarjunk változni. Akarjunk még többek lenni, mert anélkül csak önmagunknak tetszelgünk.
Ezek után nekem nem maradt más hátra, minthogy mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánjak! Jövőre találkozunk!
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
