A bajnokságot elképesztő fordulatszámon kezdtük meg. Mondhatjuk, hogy a formaidőzítésünk remekül sikerült. Minden mérkőzésen jól, időnként pedig nagyon látványosan játszottunk. Volt olyan pillanat, amikor a tabella élén álltunk. Sokan már úgy gondolták, hogy ez a bajnokság a miénk lesz. Nem győztük hangsúlyozni, hogy bár jó szériában vagyunk, de lesz még olyan, amikor nem úgy fognak jönni az eredmények, ahogyan azt szeretnénk.
Igazunk lett. Nyolc fordulóig tartott az a lendület, amivel elkezdtük a bajnokságot, ám utána már nem minden sikerült, úgy ahogyan terveztük. A játékunk ekkor már nem volt olyan magabiztos és lendületes, mint korábban.
A lejtmenet akkor kezdődött, amikor öt napon belül három mérkőzést – két bajnoki- és egy kupatalálkozót – kellett lejátszanunk. Onnantól kezdve nem találtunk vissza ahhoz a ritmushoz, amit megszoktunk. Az akaratunk megvolt, de a minőség már nem jellemezte a játékunkat.
Ez leginkább Berettyóújfalun csúcsosodott ki. Amit ott kaptam teljesítményben – hogy is fogalmazzak –, maga volt a katasztrófa. Egyénileg és csapatszinten is csődöt mondtunk. A kapott góljainkat tálcán kínáltuk ellenfelünknek. Ők meg köszönték szépen.
Pedig ott volt a lehetőség a kezünkben, hogy leszakadjunk riválisainktól. Nem éltünk vele, sőt. Úgy mehettünk volna pihenőre, hogy másodikként várjuk a folytatást, ehelyett visszacsúsztunk a negyedik helyre. Amivel nincs nagy gond, hiszen lőtávolban vannak az előttünk állók, de mégis hiányérzetem van.
Nyilvánvalóvá vált, hogy amikor jó passzban vagyunk, nagyon magas szinten tudunk játszani, s bárkit meg tudunk fogni. Viszont ennek az ellenkezője is igaz: ha nem vagyunk jó passzban, bárkitől vereséget szenvedhetünk. Tehát nagyon hektikusak tudunk lenni.
Gondolom, itt többen megkérdeznék tőlem, hogy ennek mi lehet az oka. A válaszom egyértelmű: a fejekben kell keresni a hibát. Akik egy ideig magas szinten tudnak játszani, ám utána csak árnyékuk önmaguknak, azoknál gondolkodásbeli problémák vannak. Nem tudnak minden mérkőzésre ugyanúgy készülni, valahogy elkényelmesednek. Ez lehet tudatalatti is, de meg kell tanulniuk szinten tartani magukat. Mert ha ez nem sikerül, nem tudjuk megvalósítani azt, amit elterveztünk.
Nem győzőm hangsúlyozni a játékosaimnak: nem mindegy, hogy úgy csinálom, mintha sikeres akarnék lenni vagy pedig ténylegesen az akarok lenni. Minden mérkőzésre úgy kell tekinteni, hogy ez az utolsó lehetőség, s itt nem hibázhatunk. Ha nem így készülsz, akkor nem vagy érett a sikerre.
Természetesen nincs semmi pánik, mert a pozíciónk nem rossz, de azért figyelmeztető volt az év végi teljesítményünk. Ötös fokozatból nem válthatsz kettesbe, mert akkor baj lesz. Remélem, játékosaimnak is tanulsággal szolgáltak a figyelmeztetések.
Viszont ha összegezni akarom az eddig eltelt időszakot, akkor elmondhatom, hogy nem volt rossz, de lehetett volna jobb is. Bízom benne, hogy 2017-ben szurkolóinknak sok örömet fogunk okozni. Én már csak egyet szeretnék, hogy a sérülések kerüljenek el minket, mert akkor nagyobb esélyünk lehet a dobogóra.
Továbbra is hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
