Az embernek mindig vannak álmai, s igyekszik megvalósítani azokat. De olykor van úgy, hogy az álmok nagyon nehezen akarnak megvalósulni.
Csapatunkkal mindig úgy vágunk neki a rájátszásnak, hogy valahogy sikerüljön megkaparintani valamelyik érmet. Viszont sajnos megint nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan szeretnénk.
Bár az Aramist sikerült legyőznünk, utána sajnos két vereséggel kellett szembenéznünk. Ittlétem óta a leggyengébb első félidőt produkáltuk a Dunaferr ellen, aminek nem is lehetett más a vége, mint vereség.
Berettyóújfaluban viszont nem voltunk rosszabbak ellenfelünknél, mégis vesztesen hagytuk el a pályát. Hiányzik belőlünk az a plusz, ami lehetővé tehetné az álmaink megvalósítását.
Az okok nagyon összetettek. Példaként említhetném, hogy negyedik éve dolgozom a klubnál, de még egy rájátszást sem tudtunk úgy játszani, hogy a legerősebb keret állna a rendelkezésemre. Mindig vannak hiányzóink. Hol sérülések hátráltatnak, hol eltiltások, hol pedig mindkettő. Így rettenetesen nehéz megfelelni önmagunknak. Olykor már frusztráltak is leszünk ettől. Bármennyire is szeretnénk átlépni a saját árnyékunkat, valahogy nem sikerül.
Sokat gondolkodom azon, hogy tényleg tragédia-e ez a klubunk szempontjából vagy csak mi éljük meg tragédiaként ezeket a történéseket. Magasak az elvárások magunkkal szemben, ami szerintem jó. Viszont olykor lehet, hogy elveszítjük emiatt a realitásérzékünket.
Van egy csodálatos klub, amely naponta harcol az elemekkel. Van egy csodás csapatom, amely olykor nagyon jól is tud teljesíteni, olykor viszont gyengén szerepel. Ez a kettősség jellemez bennünket.
Na, de ez most tényleg ekkora baj!? Hiszen minden évben ott vagyunk a legjobbak között. Minden évben a legjobbakkal harcolunk. Akkor most ez rossz vagy csak lehetne jobb is!? Természetesen ezek költői kérdések. Így is, meg úgy is meg lehet közelíteni dolgokat. Szerintem büszkék lehetünk magunkra, hiszen sokan megelégednének ezzel a helyzettel.
Nagyon sokat kell még dolgoznunk azon, hogy az álom ne csak álom maradjon. Nem szabad, hogy hitünket veszítsük, mert akkor mi is elveszünk. Be kell látni, hogy vannak jobb csapatok nálunk. Azt kell megbecsülnünk, amink van. Nem szabad, hogy elvigyen minket a csalódottság, mert nincs miért csalódottnak lennünk. Engem úgy tanítottak, hogy amiért képes vagy szenvedni, azt egyszer az élet meghálálja. Én képes vagyok rá, s szerintem a játékosaim és a vezetőim is.
Azt a címet adtam, hogy nem, nem és nem. Nem véletlenül! Nem vagyunk hajlandóak a kardunkba törni! Nem vagyunk hajlandóak az álmainkat feladni! Nem vagyunk hajlandóak beletörődni a jelenbe! Megfogjuk csinálni azt, amit elterveztünk! Ha nem most, akkor jövőre, ha akkor sem, majd utána, de megfogjuk csinálni! Vérrel, verejtékkel.
Továbbra is hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász „Madi” János
