Túl az alapszakaszon
Kezdhetem úgy is, hogy végre túl vagyunk a bajnokság első felén, hiszen az alapszakasz jelen esetben mindennek mondható, csak izgalmasnak nem. A csapatok kötelezőszerűen lejátsszák a mérkőzéseket és gyakorlatilag a középső szakaszra összpontosítanak.
Én is azok véleményét osztom, akik azt mondják, hogy ez a kiírás nem a legjobb. Bár mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy tíz csapatra nagyon nehéz olyan versenykiírást kidolgozni, ami mindenkinek megfelelő lenne. Ettől függetlenül most ez van, ennek kell megfelelni (reklamálásnak helye nincs).
Mi nem okoztunk nagy meglepetést az eredményeinkkel, hiszen ránk mindig jellemző volt a hektikus szereplés. S amikor elindult a bajnokság, borítékolható volt, hogy az egyik legnehezebb évvel fogunk szembenézni. Írhatnám úgy is, hogy a megfelelő helyen zártuk az alapszakaszt.
A várva várt rájátszás
Mi a „B” jelű csoportba kerültünk az ETO-val, a Haladással, a budaörsiekkel (Aramis) és a Bőnnyel.
Hazai pályán kezdhettük a Bőny csapata ellen. Bár ellenfelünk az alapszakasz utolsó helyezettje lett, semmiképpen nem vártam sétagalopp mérkőzést. Úgy is készültünk ellenük, hogy mindent ki kell adnunk magunkból. Szerencsére a srácok a szokásos jó formájukat mutatták. Kellően koncentráltan, a mérkőzést nagyon komolyan véve igyekeztek nyomást gyakorolni ellenfelükre.
A Bőny játékosain is látható volt, hogy a pontszerzés reményében érkeztek hozzánk. Már a bemelegítésüknél észrevettem, hogy folyamatosan hangosan motiválják egymást. Viszont ahogy múltak a percek, egyre jobban éreztem azt, hogy itt nem érhet minket meglepetés. Jól kontrolláltuk a mérkőzést.
Bár Schmidmajer Ádám kiállítása egy picit megijesztett, mert attól féltem, hogy ha ellenfelünknek sikerül az emberelőnyt gólra váltania, akkor vérszemet kap, s nehézzé válhat a mérkőzés. Szerencsére a srácok viszonylag könnyedén átvészelték azt a két percet. Utána sikerült a vezetést is megszereznünk, ami felszabadított minket és kétséget sem hagytunk afelől, hogy kié lesz a három pont. A második félidőben már a gólok is könnyebben jöttek, s végül 4-0-ra nyertünk.
Fájó vereség
Következett idegenben a Haladás. A szombathelyieknek nem olyan rég sikerült behúzniuk a Magyar Kupát, amely jó alapot adhatott nekik a rájátszásra. Így tudtuk, hogy mindenképpen a legjobbunkat kell nyújtanunk a győzelemhez.
A kezdő sípszó előtt azt mondtam a játékosaimnak az öltözőben, hogy valamiért azt érzem, bravúrt hajthatunk végre. Szerencsére Tar Tomi és Boromisza Gabi is visszatérhetett sérüléséből, így nagyobb lehetőségem volt a variálásra is. Mint a szombathelyiek ellen mindig, ezúttal is nagy iramban kezdődött a csata. Az elején inkább riválisunk akarata érvényesült, de azért mi is igyekeztünk felvenni velük a versenyt.
Aztán szépen lassan eljutottunk oda, hogy nem nagyon lehetett tudni, mi lesz a kimenetele az ütközetnek, hiszen mindkét csapat oda-oda ért ellenfele kapuja elé. Ha nézőként foglalok helyet, biztosan élveztem volna a látottakat. Egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy kettővel sikerült meglépnünk (3-1), de a hazaiak nagyon gyorsan le is dolgozták hátrányukat, így sajnos nem tudtunk előnnyel fordulni.
A második félidőben sem lehetett tudni, hogy mit tartogat ez a mérkőzés. Mindkét oldalon becsületesen dolgoztak a játékosok. Picit közhelyes, de tényleg lehetett látni, hogy az a bizonyos nüánsz fog dönteni, ami ilyenkor szokott. Csapatként remekül mozogtunk és felvettük a lépést esélyesebb ellenfelünkkel. Ez meg is hozta a góljainkat és ismét sikerült kettővel elmennünk (5-3). Már-már azt hihette az ember, hogy itt komoly baj már nem lehet.
Aztán Turzó Józsi kollégám meghúzta azt, amit ilyenkor meg kell, s öt a négy elleni játékra váltott. Sajnos, mint kiderült, tizenkilencre sikerült alsót húznia. Egy picivel kevesebb, mint három perc volt hátra, amikor sikerült betalálniuk, s így eggyel megközelíteni minket. Szinte még ki sem mérgelődtem magam, azonnal jött az egyenlítés. Aztán sajnos nem sokkal rá a kegyelemdöfés. Ezzel sikerült egy győztesnek tűnő találkozót elveszítenünk.
A futsal szépsége ismét megmutatkozott. Egy pillanatra sem veszítheted el a koncentrációdat, mert a sport megbüntet. Így mi is átélhettük azt, amit korábban a Ferencváros élt át ellenünk. Nagyon fájó vereséget szenvedtünk, mert ha sikerült volna nyernünk, akkor meggyőződésem, hogy bejelentkeztünk volna a bajnoki döntőért. Az sem igazán tudott boldogítani, amikor a szombathelyi szurkolók elismerően szorítottak velünk kezet. Ettől függetlenül ilyenkor is jól esik az embernek az elismerés.
Válogatott
Mint tudjuk, a válogatottnál stábcsere történt. A kinevezett kapitány Turzó József lett. Amikor ez megtörtént, megcsörrent a telefonom és azzal a kérdéssel állt elő, hogy mi lenne, ha én segíteném a munkáját. Írhatnám azt, hogy ez mennyire meglepő volt számomra, de az igazság az, hogy számítottam rá, hiszen köztudott, hogy az évek folyamán nemcsak szakmai kapcsolatot tartunk egymással, hanem baráti viszony is kialakult közöttünk. Tisztában voltam vele, hogy miképpen vélekedik az edzői gondolkodásomról, s mit gondol rólam, mint emberről. Tehát amikor azt a kérdés feltette nekem, hogy mi lenne ha (…), azonnal igent mondtam, hiszen tudtam, hogy olyan embert keres maga mellé, akiben száz százalékban megbízik. Na és barátokat nem szoktunk cserben hagyni.
Kapusedzőnek a világ egyik legjobb volt kapusát, Balázs Zoltánt kérte fel, míg az utánpótláshoz Frank Tamást. Az első összejövetelünk felnőtt szinten a Costa Rica elleni páros mérkőzés előtt történt. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor először találkozhattunk a játékosokkal, mert nem igazán tudtam, hogyan fognak minket fogadni. Izgatott voltam és kíváncsi. Viszont csak a legjobbakat tudom leírni a tapasztalataimról. Nagyon kellemes benyomást tettek rám (ránk) a játékosok.
Fotó: MLSZ
Természetesen Turzó József szövetségi kapitány is és én is elmondtam nekik, hogy mit várunk tőlük. Számomra nagyon fontos volt, hogy ha már meghívót kaptak, akkor ne csak jól dolgozzanak az edzéseken, hanem a köztes időszakban jól is érezzék magukat a válogatottnál. Hiszen a válogatott nem egy munkatábor. Szerencsére azt tapasztaltam, hogy a fiúk nagyon felszabadultan viselkedtek. Sokat beszélgettek, s nyitottak voltak mindenre. Volt is nevetés bőven. A munkához is ragyogóan álltak, még akkor is, amikor érezhető volt, hogy a sok információtól már nem a legfrissebbek. Tehát minden egyes játékosról csak a legjobbakat tudom elmondani.
Mindkét összecsapást sikerült megnyerni, így az új stábnak is jól sikerült a bemutatkozása. Az látható és érezhető volt, hogy azért még sok mindent meg kell szokniuk, de ha így dolgoznak a továbbiakban is, akkor – s ezt meggyőződéssel írom – a körülményeinkhez képest egy jó válogatottat lehet kialakítani. Csak remélni tudom, hogy erről az útról nem fognak lelépni és a célt is mindig maguk előtt látják majd.
Továbbra is hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász „Madi” János
