Túlvagyunk a Magyar Kupa négyes döntőjén. Az elődöntőben a Dunaferr csapatát kaptuk ellenfélnek. Nehéz volt előre megjósolni, hogy mi fog történni a mérkőzésen, mert közel azonos képességű alakulatokról beszélük, más-más erényekkel és hiányosságokkal. Egyértelmű volt, hogy mindkét alakulatnak mindent bele kell adnia, ha döntőt szeretne játszani. Ez így is történt. Érezhető volt a feleken, hogy koncentráltak és jól felkészültek. A színvonal talán egy picit lehetett volna magasabb is, de a küzdelem nagyon rendben volt.
Az első félidőben sikerült megszereznünk a vezetést, amelyet követően valamivel nagyobb fokozatba kapcsolt ellenfelünk. Meg is voltak a lehetőségei az egyenlítéshez, de hol a kapusunk, hol valamelyik játékosunk, hol pedig Fortuna mentett minket meg az egyenlítő találattól. Csapatszinten is és egyénileg is remekül teljesítettek a játékosaim. A koncentráció mellé óriási alázat is párosult. Ahogy mentünk előre az időben, érezhető volt, hogy ez az este a miénk lehet. Bármihez nyúltak a dunaújvárosiak, semmi sem sikerült nekik. Az együttesem viszont a végén még kétszer betalált, amivel el is döntötte a párharcot.
Viszont igazságtalan lennék, ha nem említeném meg azt, hogy a Dunaferr maximum a gólok tekintetében maradt alul. Hiszen a mezőnyben szerintem nem teljesítettek rosszul, de a kapu előtt nagyon határozatlanok voltak, ami gyakorlatilag kivégezte őket. Továbbá még mindenképpen kiemelném kapusunk, Smici teljesítményét is, hiszen tényleg extrát nyújtott. S mellette a többiek is kiváló játékot produkáltak.
Ezután jöhetett a döntő, ahol a Mezei-Vill gárdájával nézhettünk farkasszemet. Szerintem sokan úgy vélték, hogy ellenfelünk simán átlép rajtunk, de mi ezt másképpen gondoltuk. Mindent beleadtunk, ami még bennünk maradt, s ez egy rendkívül izgalmas döntőhöz vezetett. Az első gólt nekünk sikerült megszerezni, de utána a Berettyónak fordított. Mégsem lankadtunk, mentünk, csináltuk a dolgunkat, amennyire csak lehetett. Ez pedig meg is hozta az egyenlítő találatunkat.
Ettől kezdve már nagyon kiszámíthatatlanná vált a mérkőzés kimenetele. Aztán egy olyan lelki előnyhöz juthattunk volna, ami befolyásolhatta volna a mérkőzés végkimenetelét. Történt ugyanis, hogy a riválistól kiállítottak egy játékost, ami kétperces emberelőny eredményezhetett volna. Sajnos nem így történt, ugyanis egy labdaeladás után tőlünk is kiszórtak egy embert. Így három a három ellen játszottunk.
A rendes játékidőben már nem történt változás, így következhetett a hosszabbítás. Sajnos az már nem nekünk kedvezett. Ott a Mezei-Vill fölénk tudott kerekedni, és ha nagy csatában is, de sikerült egy góllal megvernie minket. Ilyenkor az ember általában szomorú szokott lenni, de én egy pillanatig sem éreztem semmiféle csalódást! Sokkal inkább büszkeséggel néztem a fiúkra, de emellett egy nagyfokú sajnálat is volt bennem, hiszen brutálisan nagyot küzdöttek. Bár azt szokták mondani, hogy ilyenkor csak győztesek sírhatnak, én ezt megszegtem, mert nálam is előjöttek a könnyek. Természetesen gratuláltunk ellenfelünk győzelméhez, de azt mondtam a srácoknak, hogy bár nem ők emelték fel a kupát, nagyon komoly erkölcsi sikert arattak.
Ezután jöhettek a bajnoki mérkőzések. Kedvező pozícióból vághattunk neki a rájátszásnak, amivel nagyon magasra tettük magunknak a lécet. Rengetegen a döntőbe várnak már. Bár mi nem mondtuk ki, hogy mindenképpen azt kell játszanunk, csak azt, hogy valamelyik éremért szeretnénk harcolni. Nyilván most már mi is szoktunk arról beszélgetni, hogyha minden jól megy, nem elérhetetlen.
Most már tisztán látszik, hogy a mi csoportunk nagyon hektikus! Itt aztán tényleg olyan eredmények születnek, amire kevésbé számít az ember. Most már azt kell mondanom, hogy amelyik alakulat jobban elviseli a csoportunkban a nyomást, az révbe érhet. Jelenleg ez négy együttessel is előfordulhat, illetve az ellenkezője is. Mi is elszenvedtünk már két vereséget, és a riválisok is botlottak. A vereségek sem bizonytalanítottak el, mert tudtam, hogy hullámvölgy nélkül nem fogjuk megúszni. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ellenfeleink sem.
Most van egy kis időnk, szusszanunk, mert a válogatott program van és így lehet rendezni a sorokat. Április 19-én látogatunk Budaörsre az Aramishoz. Ha ott sikerül megszereznünk a három pontot (és sikerülni fog!), akkor azt hiszem, onnantól már nem kell félteni minket. Az újra hitet és önbizalmat fog eredményezni, és annyira már ismerjük a csapatot, hogy akkor mire is képes!
Továbbra is hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
