A Postmodern Jukebox projektet Scott Bradlee zongorista alapította 2011-ben azzal a céllal, hogy a popkultúra ikonikus dalait a 20. század első felének jazz, swing, soul és doo-wop stílusában gondolja újra. A PMJ nem is igazán zenekar, inkább egy szélesebb közösség, amelynek tagjaiból alkalomszerűen áll össze a színpadra lépő formáció. Zenéjük egyszerre merít a százéves hagyományokból és közben mégis nagyon mai.
Ahogy a bevezetőmben említettem, a PMJ tételesen megcáfol néhány közhellyé vált állítást a jazzel kapcsolatban (itt a jazzt mint gyűjtőfogalmat használom, amelybe az összes, belőle kinőtt irányzatot beleértem), és igazából mindent el is mondok a péntek esti veszprémi koncertjükről, ha ezeket a tévhiteket sorra veszem.
A jazz háttérzene
Liftzene. Valami, ami ott duruzsol a fülünkbe, de nem kell figyelni rá, csak aláfesti a beszélgetéseinket, mintha egy hollywoodi film szereplői lennénk, akiknek minden megszólalását megtámogatja a soundtrack. A Postmodern Jukeboxra azonban nem lehetett nem odafigyelni, az arcunkba robbant, elementáris erővel söpört végig a kerten (a konferanszié Rogelio Douglas Juniort kifejezetten eltiltanám a kávétól, ennyi energiát egy emberbe sűrítve még nem láttam ezen a színpadon), és egész egyszerűen érdekes volt. Folyamatosan kaptuk azokat a zenei gegeket, kis poénokat, amikről lecsúsztunk volna, ha közben a tányérunkra szegezzük a tekintetünket és a vacsoránk maradékával maszatolunk.
Az aprócska gegek kapcsán hadd jegyezzem meg, mennyire üdítő azzal szembesülni, amikor a zenekar tudja, hol van. És itt nemcsak arra gondolok, hogy nem keverik össze Veszprémet Budapesttel (a korábbi években láttunk erre példát), hanem az olyan apróságokra is, mint amikor egy átállás közben, két szám között Tony DeSare zongorista eljátszott néhány ütemet Brahms Magyar táncaiból. Nem hívták fel rá a figyelmet, nem tartott tovább néhány másodpercnél, de nagyon is jelezte, hogy a zenekar jelen van, és nem csak letolja a haknit.
A jazzre nem lehet táncolni
Két nappal ezelőtt a blues kapcsán írtam azt, hogy egy zenei műfaj csak akkor képes száz éven át fennmaradni és fejlődni, ha sokszínű, szerteágazó, kísérletező, és ez a jazzre különösen igaz. Száz év alatt milliónyi irányzat nőtte ki magát belőle, köztük az 1930-as évek partyzenéje, a swing. A swing megmozgatja az embert, szinte ösztönösen elindul a láb, rezzen a csípő, észre sem vesszük, és máris a hatása alá kerültünk.
Pontosan ez történt pénteken a Veszprémfest közönségével is. A küzdőtér hátsó fertályában álltam meg, ahonnan nemcsak a színpadot, hanem a tömeg reakcióit is jól láthattam, és olyasmit tapasztaltam, amit ritkán szoktam: nemcsak azok mozdultak meg, akik elkötelezett rajongóként az első sorokba küzdötték magukat, hanem az egészen hátul állók is. Nem kis kihívás elérni azokat, akik távolságtartó módon, szándékosan a büfé közelébe pozícionálták magukat, de a PMJ-nek ez is sikerült.
A jazz nem érdekli a szélesebb közönséget
Őszintén meglepett, hogy mennyire sokan gyűltünk össze a Historia kertben. Az évek során volt már alkalmam olyan koncerteken részt venni, ahol hasonló elrendezésben használták a helyszínt – hátul épített lelátó, elöl nagyobb küzdőtér – de soha nem éreztem még ennyire zsúfoltnak a kertet. Általában a tömeg a színpad előtt tömörül, és hátul már kellemesen szellős az eloszlás, ezúttal azonban a lelátó lábánál is sűrűn álltunk egymás mellett.
A nagy érdeklődés persze a Postmodern Jukebox zenei világának is köszönhető: kivétel nélkül mindenki által jól ismert, ikonikus dalok feldolgozásait játsszák, és a repertoárjukba olyan sokszínűen emeltek be számokat, hogy abban mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Hogy csak néhány nevet említsek a veszprémi setlistből: Michael Jackson Thrillerjével indítottak, aztán a Green Day-en és Ellie Gouldingon át, David Bowie-tól Tom Jonesig, The Weekendtől a Spice Girlsig bezárólag a könnyűzenei paletta minden árnyalatát lefedték.
Mindent összevetve azt kell mondjam, a Scott Bradlee-féle Postmodern Jukebox méltó nagykövete a jazz műfajának, kapudrog, ami magával rántja az irányzattal most ismerkedőket. Valódi missziós szemlélettel működnek, bemerészkedve a popzene felségterületére, hogy ott végezzék áldásos hittérítő munkájukat, és megnyerjék a közönséget nemcsak a jazznek, hanem általában véve az élő zenének. Mert – ahogy erre Rogelio Douglas Jr. is rámutatott a koncert egy pontján – a mesterséges intelligencia már a spájzban van, és eljött az idő, amikor a kultúrát szerető közönségnek teljes vállszélességgel kell az ember által alkotott értékek mellé állnia, különben végleg kicsúszik a lábunk alól a talaj.
