Zdravko Zovko szakmai irányításával jutott először a Bajnokok Ligája döntőjébe a veszprémi férfi kézilabdacsapat még 2002-ben. A horvát mesteredző ezt megelőzően kétszer megnyerte a zágrábiakkal a BL elődjét, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, mely sorozatban végig kieséses rendszerben zajlott a küzdelem, ezért alaposan megedződött a sorsolásokat illetően.
Arra az újságírói kérdésre, hogy melyik ellenfelet szeretné csapatának, rezzenéstelen arccal válaszolta, hogy: „Mindegy”. Tényleg mindegy? – kérdeztem vissza csodálkozva egyszer, amire azt felelte, hogy: „Természetesen nem, de mivel nem tudom befolyásolni, ezért felesleges ezen rágódni. Így is, úgy is azzal kell megküzdenünk, akit kisorsolnak számunkra.”
Aztán amikor egyszer Fortuna az akkor a világ legerősebb férfi kézilabda együttesének számító spanyol Ciudad Realt sodorta a veszprémiek útjába, ellentétben a sopánkodókkal meglepetésre azt nyilatkozta, hogy: „Őket szerettem volna ellenfélnek!” Magyarázatként hozzátette, ha játékosai azt tapasztalják, hogy edzőjük fél az ellenféltől, akkor ők is félni fognak, így pedig képtelenek lesznek legjobb tudásukat mozgósítani, mert tudat alatt előre feladják a párharcot és kikapnak.
Fotó: ehfcl.eurohandball.com
A történeti hűség kedvéért: a veszprémiek akkor kiestek, de „állva haltak meg”, azaz a Ciudad Realnak meg kellett küzdeni a továbbjutásért. A spanyol sztárcsapatban balszélsőt játszott akkor a később a királynék városában edzősködő David Davis, aki elmondta, hogy pályafutása során korábban sosem tapasztalt olyan szurkolást, mint a veszprémi visszavágón még a régi csarnokban, a Március 15. utcában.
Szóval, a sorsolásokat illetően idézhetjük a régi mondást, mely szerint: „Ez van, ezt kell szeretni.” Mert ha szeretjük, ha nem, akkor is ez van…
