Már a laikus drukkernek is a könyökén jön ki a szakkommentátorok által minden meccs előtt unalomig ismételgetett feltételsor, hogy kézilabdában mi kell a győzelemhez. Elsősorban jó védekezés és az erre épülő kapusteljesítmény, az átlövők eredményessége, a ziccerek értékesítése és az eladott labdák számának minimalizálása. Amelyik csapat képes erre, az legyőzi ellenfelét, amelyik nem, az kikeresheti a felsoroltak között a vereség okait. Persze ne feledkezzünk meg a játékvezetőkről sem, akiket rendre elővesznek a vesztesek. A sokat látott, autodidakta módon képzett szurkolók még abban is meg tudják találni a kudarc okát, hogy miképpen meccselt az edző: idejében nyúlt-e a kapuscseréhez, jól forgatta-e játékosait, vagy éppenséggel a közönséggel együtt drukkolt, megfeledkezve a mérkőzés közbeni feladatáról. Na, meg még a szerencse – időnként ez is jó hivatkozási alap.
Nos, nincs új a nap alatt. Mindenki kiválaszthatja magának azokat a hibákat (sajnos akadnak bőven), amiért sorozatban másodszor sem jutott el a kölni Final4-ba a Telekom. Eddig hétszer sikerült, a nyolcadikra még tovább kell várni. Az elkeseredett szurkoló ilyenkor legszívesebben elzavarná a teljes klubvezetést, az edzőket és a kedvencek kivételével az összes játékost. A továbblépés érdekében az okokat mindenkinek meg kell találni – a játékosoknak, az edzőknek, és főleg a vezetőknek, hiszen az ő kezükben van az irányítás. Aztán újra és újra neki kell indulni...
Ám az élet addig sem áll meg. Következik a Magyar Kupa végjátéka, majd a bajnokság döntője. Legalább három derbi az örök rivális szegediek ellen. Hazai sikerekkel kell vigasztalódni. Ha már nem lehet Európa legjobbja, legalább itthon legyen egyértelműen a legjobb a magyar rekordbajnok. Ez sokkal teljesíthetőbb célkitűzésnek tűnik.
