Rögtön le kell szögezni, hogy az élsport sajnos nem egészségmegőrző-, sokkal inkább egészségkárosító-tevékenység. Az a terhelés, amit időnként egy élversenyző – bármilyen sportágban – kap, sokkal inkább fáj, mint kellemes az emberi szervezetnek. Ezért is fizetik meg busásan azokat, akik ezt vállalják, mert hobbiból, rekreációs céllal épeszű ember nem vállalná, vagy legyünk megengedők: nem sokan vállalnák.
Nem ok nélkül terjedt el egy ideje a látványsport elnevezés. Igen, ezt a tevékenységet nem önmagukért végzik a sportolók, hanem mások szórakoztatására. Ha hasonlatot keresünk, legelőbb a színházat találjuk meg, ahol egy-egy művész havonta akár 25-27 alkalommal is színpadra lép a közönség szórakoztatása érdekében. És ahogy a sportolóknál az edzések, a színészeknél a próbák szerepelnek még a szokásos hétköznapi programban.
Angliában emberemlékezet óta kettős bajnoki fordulót rendeznek karácsonykor a labdarúgó-bajnokságban, és január elsején is pályára lépnek Premier League-csapatok. Feltételezem, a játékosok itt is szívesebben ünnepelnének családi körben, de nekik készülni és játszani kell, no meg utazni, az éjszakát pedig a meghitt otthon helyett szállodában töltik.
Egy minőségi futballista az idény során pályára lép az első osztályú országos bajnokságban és a kupában (több országban még a hazai ligakupában is), a nemzetközi kupaporondon, valamint a nemzeti válogatottban. Sok meccset kell játszani, különösen a sztároknak, hiszen elsősorban rájuk kíváncsi mindenki, és tőlük várják a győzelmet. Ezért a profi kluboknál komoly orvosi stábok vigyáznak a játékosok egészségi állapotára. Van, ahol minden nap vesznek egy csepp vért a játékos fülcimpájából, és a laboratóriumi vizsgálat eredménye jelzi, ha az illető nem terhelhető, mert ellenkező esetben előbb-utóbb borítékolható a túledzés és a sérülés. Ezért manapság már szinte patikamérlegen mérik a terhelést, és ha a szakemberek a pihentetést javasolják, akkor az edzőknek nincs mérlegelési lehetőségük, mert egy kihagyott meccsnél sokkal nagyobb veszteség lenne hetekre vagy hónapokra elveszteni egy játékost fáradásos sérülés miatt. Nem véletlen, hogy a nagy klubok játékoskeretének létszáma milyen mértékben emelkedett az elmúlt egy-két évtizedben. Ahogy az sem véletlen, hogy a Covid-járvány elmúltával is maradt a megemelt számú cserelehetőség a labdarúgásban. Ma már a magyar NB II-ben sem lehet 14-16 játékossal lejátszani egy idényt, ahogy 1987-1988-ban tette a másodosztályban bajnoki címet szerző és az élvonalba feljutó Veszprémi SE.
A világszerte ismert mondás szerint a show-nak folytatódnia kell (The show must go on), ami az élsportban – elsősorban a csapatjátékokban, azon belül is főleg a labdarúgásban – azt jelenti, hogy rövid pihenő mellett egész évben játszani kell, szórakoztatni a közönséget.
