Lékai Máténak, a Telekom Veszprém csapattársai nélkül maradt csapatkapitányának egy kicsit már kezd elege lenni a „mezei” fekvőtámaszok ismételgetéséből és az ásványvizes palackokkal elvégzett erősítésből, mégis megtesz mindent annak érdekében, hogy ne eresszen le, és ugyanezt tanácsolja az otthonukba szorult játékostársainak.
Hatalmas önfegyelemre, a belső motiváció fenntartására van most égetően szükség, hogy menthessük a menthetőt, mert még sok nagy feladatot szeretnénk együtt megoldani. Most aláírnám, ha április végén, vagy május legelején újra edzésbe állhatnánk, mert akkor a lemaradás viszonylag gyorsan behozható lenne. Ha viszont a zöld jelzést csak később kapjuk meg, mindent elölről kell kezdenünk, magunk és a csapatjáték újjáépítését. Folyamatosan próbálok optimista jövőképet kialakítani magamban, de számolok a rossz eshetőségekkel is
– nyilatkozta a 31 esztendős kézilabdázó az SzPress Hírszolgálatnak, aki a kilenc műtétje után már sokszor tapasztalta meg a kényszerszünetek kellemetlenségeit és kötelmeit.
Lékai Máté: Próbálok optimista jövőképet kialakítani magamban (archív fotó)
Lassan már egy hónapja, hogy a Telekom Veszprém bajnoki mérkőzésen 33:26-ra győzött a Tatabánya ellen. Azóta csak egyszer mutatkoztak együtt, amikor a testi erejüket kihasználva, az óvintézkedéseket pedig messzemenően betartva az egyik veszprémi élelmiszer boltban árufeltöltőként segédkeztek.
Jó volt újra látni a srácokat, összemosolyogni és ugratni egymást, így legalább történt valami olyan, amit csapatmunkának is nevezhetnénk. Az erőnléti edzőnk reggelente „edzéstervet” küld minden játékosnak, abból dolgozunk naponta minimum 45 percet, aztán következik egyéni ötletekkel a ráadás, ahogy a lehetőségek megengedik. Én még a szerencsésebbek közé tartozok, mert van egy kis kertünk, ahová kimehetek, és jó levegőn mozoghatok. Ugyanezt nem tudja megtenni szegény Rogerio Moraes barátunk, aki csak a kis erkélyére léphet ki, ahol 204 centiméter magas kézilabdázóként nem sokat tud kezdeni magával. Nem csoda, hogy brazil honpolgárként, 10 ezer kilométernyire a hazájától, egy inkább érez honvágyat, és szeretné hazautazni a családjához.
A veszprémi kézilabdázók, velük együtt a vetélytárs klubok játékosai is szeretnék már tudni, hogy a szövetség miként határoz a magyar bajnokság sorsáról.
Amikor hazaküldtek bennünket, azzal búcsúztak tőlünk, hogy egy-két hét múlva mindenki okosabb lesz. Azóta minden áll, csak a Bajnokok Ligájának készítettek új menetrendet. Az európai szövetség szerint valószínűleg június elején folytatódhatnának a küzdelmek, a négyes döntőt pedig augusztus 22-én és 23-án rendeznék meg. Bár így lenne! Ehhez viszont legkésőbb május első napjaiban újra be kellene gyújtanunk a motorokat, mert az otthoni mozgásunk terhelése köszönőviszonyban sincs egy igazi edzéssel. Emberek vagyunk, nem vekkerórák, amiket egyszerűen csak fel kell húzni, aztán már úgy ketyegnek, ahogy kell. Csapatkaptányként nekem hivatalból, de szívem szerint is buzdítanom kell a srácokat, de tudom, hogy ha a hazai bajnokságot tovább halasztják, vagy ennél is rosszabb döntést hoznak, néhány légiósunk rögvest megpróbálna elindulni a hazájába. Addig azok vannak viszonylag jó helyzetben, akik nem magányosak, akikkel együtt a családjuk is Veszprémben tartózkodik. Ezek közé tartozok én is, aki sajnos nem tudja rávenni Ramit, a feleségét arra, hogy kézilabdázzon már egy kicsit a kertben vele, így csak Noét, a 14 hónapos kisfiúnkat babusgathatjuk, és takarítunk serényen a lakásunk minden helyiségében.”
