Mérföldkő volt ez a nyilatkozat, ugyanis korábban csak a mérhető, fizikai adottságok tekintetében különböztették meg a női és a férfi sportot, a lelki tényezőkkel nem sokat foglalkoztak. Aztán egy többféleképpen értelmezhető nyilatkozat rávilágított a lelki hullámzások kezelésének fontosságára.
Mindez az NB I-es veszprémi női röplabdacsapat vasárnap lejátszott hazai mérkőzésén jutott eszembe, látva, hogy rövid idő alatt milyen magasságokat és mélységeket tudnak megélni a pályán a hölgyek.
A TFSE elleni idegenbeli 3-1-es veresége után hazai visszavágásra készült a VEHIR-VESC a női röplabda NB I két győzelemig tartó döntőjében. A tét nagyságát jelezte az érdeklődés: a mérkőzésnek helyet adó Táncsics iskola tornacsarnokába korábban talán sosem préselődött be annyi ember, mint ezen a napon. Kiváltságosnak számított, akinek jutott ülőhely – még ha egy tartóoszlop takarásában is. Többen csak lábujjhegyre emelkedve láttak az előttük állóktól, sokan még így sem. Nem kímélték magukat a szurkolók: harsantak a dudák, dob kíséretében szólt ütemesen a „Veszprém, Veszprém!” biztatás, amire néha érkezett egy „Hajrá, TF!” válasz. Nem túlzás, hogy a kezdés után tetőfokára hágott a hangulat.
Csillogó szemű, győzelemben reménykedő lányok foglalták el a pálya mindkét térfelét, majd beindult a lélektani hullámvasút. Öt ponttal is vezettek a hazaiak az első játszma közepén, amikor – a nézőtérről megfejthetetlen módon – megtört a varázs. Mintha új életet kezdett volna élni a (röp)labda. Ami addig sikerült, az most nem. Ami addig pályán belül volt, az most kint landolt. Ami addig jó helyre pattant a sáncról, az most nem. Ilyenkor csőstül jön a baj – már a nyitás is hol a hálóban köt ki, hol pedig hosszúra sikeredik, a védésnél pedig a mi labdánk azonnal eléri a mennyezetet, míg az ellenfélé utat talál a traverzek között.
A veszprémi lányoknak nincs okuk a búslakodásra
Egy idő után automatikusan jön az időkérés, mellyel az edző igyekszik megtörni az ellenfél lendületét, és próbál lelket önteni a saját csapatába. A lányok arckifejezése láttán nagyjából megjósolható a folytatás. Ha félénk, tanácstalan tekintetek merednek a semmibe, ha csak az edző beszél, és nincs a játékosok között legalább egy valaki, aki „Gyerünk, csajok! Húzzunk bele! Csináljuk meg!” kiáltással próbálja felrázni csüggedő társait, akkor kevés a remény a változásra.
Aztán jön egy új játszma, s ezzel egy új lehetőség. Hinni kell benne! Ha van hit, lesz esély. Persze nehéz úgy hinni a sikerben, hogy érzem, az ellenfél erősebb, jobb. Pályán belül jobban érződik a különbség, mint pályán kívül, a nézőtéren. A szurkoló mindig hisz kedvencei sorsának jobbra fordulásában, a játékos lélekben előbb feladja. Aki sportolt valaha, ismeri ezt az érzést. Aztán ha már az edző sem a pálya szélén állva űzi-hajtja játékosait, hanem szótlanul leül a kispadra, akkor igazából már mindenki arra vár, hogy mielőbb vége legyen a szenvedésnek.
Ilyenkor néha fordul a kocka, mert az előnyben levő csapat elbízza magát, a hátrányban levő pedig most már minden mindegy alapon elkezd felszabadultan, az esélytelen nyugalmával játszani. Ezért van az gyakran a röplabdában, hogy 2-0 után szépít az ellenfél. Most nem így történt, de nem álltunk nagyon messze tőle.
Végül a TFSE megnyerte a döntő második meccsét is, és ezzel együtt a bajnokságot. Tegyük hozzá – megérdemelten. Ám a veszprémi lányoknak nincs okuk a búslakodásra, mert nem az aranyérmet vesztették el, hanem megnyerték az ezüstöt. Egész éves teljesítményük alapján büszkék lehetnek rá.
